Mi történik velünk halálunk után?




Nincsenek véletlenek, ha valamikor, akkor pont most kellett újra
megjelennie egy olyan könyvnek, ami erre a kérdésre csakis igaz feleletet ad,
mert bár mindenkor, de a mostani járványidőben pláne ez a kérdések kérdése, amelyre
egyetlenegy tudomány ad hiteles választ, és ez a teológia. Mit is felel erre
részletesen? Tower Vilmos régi-új könyvéből megtudjuk.



Egy példával megvilágítjuk, miért ez a
kérdések kérdése:


„Néri szent Fülöphöz (†1595) jött egyszer egy
Spazzara Ferenc nevű tanuló és támogatását kérte. A szent megajándékozta s
megkérdezte, mi akar lenni. A tanuló azt válaszolta: „Ügyvéd leszek.” A szent
azt kérdezte: „És azután?” – „És azután” – így szólt a tanuló –
„ékesszólásommal pénzt fogok szerezni.” „És azután?” – kérdezte újból a szent.
„És azután öreg napjaimra kényelmes életem lesz.” – felelte a tanuló. „És
azután?” – kérdezte ismét a szent. Ekkor a fiatalember elszomorodott és
elfogódott hangon válaszolta: „És azután meg kell halnom.”– „És mi lesz
azután?” – kérdezte a szent. Ekkor elhallgatott a fiatalember és gondolataiban
elmerülve szomorúan távozott. Ezek a szavak: „És azután?”, állandóan fülébe
csengtek, s nem tudta elfelejteni. Később buzgó, erényes férfi vált belőle.”


(Prof. Franz Spirago: Példatár főleg
hitszónokok és hitoktatók számára. A hatodik német kiadás után fordította
Bezerédj László. Budapest, 1927. Szent István Társulat-Stephaneum Rt., 7-8.
old.)


Tower Vilmos (1879-1958) atya eredetileg
1945-ben megjelent könyve hasonlíthatatlanul többet ér olvasója számára bárminő
orvosi vizsgálatnál, ami csak a halandó teste állapotát méri fel, de a
halhatatlan lelkéét nem. Ajánlásául álljon itt fülszövege


„Tower Vilmosnak illemtani könyveit olvastam
eddig. Akkor még voltak ilyen művek (is). Ma ellenben ott tartunk, hogy nincsenek,
legalábbis olyanok, melyeknek közük lenne a Tízparancsolathoz és főleg a
Tízparancsolat hirdetőjéhez, Istenhez. Isten ugyanis minden ember
lelkiismeretében ugyanazt a tíz mondatot sugallja, mint amit Mózesnek
kijelentett a szent hegyen.


Ám egy illemtannak vannak változó elemei is.
Ma egyetemes magatartás a változó elemek mögött nem meglátni a soha nem
változót! Vagyis a törés hermeneutikája eluralkodott Európában az ember-, a
történelem- és az egyházszemléletben. Tower Vilmos „Másvilág, pokol, mennyország”
című könyvét először olvasva megdöbbenve tapasztaltam a változó elemek (stílus,
bizonyos értelmi megközelítések, példák) mögött felragyogó örök igazságokat.


Tower nemzedéke számomra az előző nemzedék.
Miért ne hallgatnám meg ezt a nemzedéket? Ez olyan, mintha szüleimre nem
hallgattam volna!


Tower könyve a keresztény katolikus hit
erőteljes, hiteles megfogalmazása. Hallgassuk meg hát az előző nemzedéket is!”


(Barsi Balázs OFM)


Tower könyve előszavában megvallja, hogy az eszkatológia irodalma,
legalábbis magyar nyelven, „
nagyon szűkkörű”, továbbá, hogy „a templomi
szószékről is ritkán hallunk részletesebb felvilágosításokat” az
eszkatológiáról. E könyvével, amint írja, ezt az űrt óhajtotta betölteni,
amelyet elsősorban a „keresztény nagyközönség”-nek szánt, de „talán
érdeklődéssel forgathat a hittudományok szakembere is”. Gondosan különbséget
tesz a gyakorta kétes apokaliptikus magánkinyilatkoztatások és az egyházi
tanítóhivatal hivatalos állásfoglalásai között. Ez művének egyik legnagyobb
érdeme. A másik, hogy a pokol, a purgatórium és a mennyország mibenlétének
tárgyalása során a teológián kívüli tudományok (főleg a biológia, az
antropológia és a pszichológia) eredményeit is eredményesen alkalmazza.
Lebilincselő logikussággal bizonyítja, hogy az eszkatológia nem valamiféle pszichologizáló, hamis misztikába
csomagolt áltudomány, hanem eredendő része az Istentől kinyilatkoztatott
objektív igazságokat tudományosan rendszerező dogmatikának – hiszen jóformán
nincs is olyan dogmatikai kézikönyv, amelyben ne kapnának helyet az ide
vonatkozó tanítások.


Aligha volt annyira időszerű e mű – mindmáig az egyetlen, magyar
szerzőtől való legteljesebb eszkatológia! –, mint ma, amikor már nem az istenes
élet lebeg az átlagemberek szeme előtt, hanem a „dolce vita” csalfa délibábja,
a „carpe diem” eredeti horatiusi értelmének kiforgatásából következően a
hedonista-utilitarista életmód, a szekuláris társadalom megannyi antropomorf
szemfényvesztése, emberistenítő illúziója. 
Méltó párja korunkból
Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa „Végidő” című, magyarul is kapható kötete.
E két mű célja nem más, mint hogy rádöbbentse az embereket a jézusi mondat
– „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz,
elkárhozik.”
 (Mk 16, 16) – roppant súlyosságára, s hogy a kárhozat
választása helyett elvezesse őket a „visio Dei beatifica” állapotába, Isten
boldogító színe látására. Amint Tower fogalmaz, „a menny megszerzése tehát a
legnagyobb érdekünk, legfontosabb feladatunk, az okosságok okossága, a
bölcsesség bölcsessége, a kegyelmek kegyelme!” Hiszen a hajóutas is bármit tesz
utazása alatt, „egy cél felé törekszik: eljutni a kívánt helyre”, majd ezzel
zárja könyvét: „Hasonlóképp járunk el mi is: minden, még a legegyszerűbb,
legközönségesebb dolgon, ténykedésen át is a mennybe jutás vágya lelkesítsen,
ez dobogtassa meg szívünket, ez lendítse akaratunkat. Ez legyen egész életünk
minden napjának, órájának, percének és pillanatának legerősebb, legláthatóbb,
leglendítőbb vágya, törekvése! Ez a célok célja, minden cél koronája és
diadalmas betetőzése, tökéletesítése!”


(Ifj. Tompó László)


Aligha csodálkoznánk, ha a könyvet olvasója úgy tenné le, hogy azt
mondaná: amennyiben menekülnie kellene s poggyászába maximálisan csak tíz könyv
férne, ez mindenképpen benne lenne.