Piszkos kezét zsebébe rejtve állt ott,

nem szóltak hozzá, mégis válaszolt.

Arcán a sorsa tükröződni látszott,

s kopott kabátján foltot ért a folt.



A lába mellé vadgalambok szálltak,

a vak huzat hányt állottság szagot.

A fény a falra árnyakat dobált csak,

a lépcsőn minden mocskot otthagyott.



Az emberek túljutni úgy siettek,

félték amint az elmúlás fogan;

s partjára lépve más betonszigetnek,

az égnek hálát adtak boldogan.



A két kezét zsebében tartva dőlt el,

beszéltek hozzá, már nem válaszolt.

S miközben végleg megbékült a csönddel,

amit még látott: véres nyála volt.