A pókháló langy-kenyerű
fehér szála,
Úgy fekszik a rózsabokron,
Akár csodálattól őszülő
természet hajkoronája.
Fellegvára, tiarája a
cserjének konokon
Születik, a szolgálat
művészi csodája.
Vacsorára kényszerítve nyolc
lába megfeszül,
Ahogy átjárja rút Istene
gyilkossága,
Miként kevély dicsőségére
ölni készül.
De szépen is öl az, ki
halhatatlan!
Keresztre feszítettél, hogy
magányodat
Oltsa, ki feléd menne, s
csak miattam
Képes voltál felnevelni
keresztes pókodat,
Hogy megérthessem örökös
áldozatodat.

2017. ősz Szombathely