Mottó: „A magyarság újabbkori balsorsának én (sokszor megírtam) azt
tartom, hogy a világhistória órája gyorsabb volt, mint a mienk. Mire
kiérleltünk volna valamit, kinn kaszára érett a kor. Az utolsó százötven év
katasztrófái csupa májusi aratás. Ez ellen egy védelem van, ha belső nemzeti
folyamatainkat, amennyire lehet, függetleníteni tudjuk – nem a kor eszméitől,
hanem a kor beavatkozásaitól. A népi irodalomnak is erre van szüksége. Értékes
hazai növény ez; a világszelekkel együtt hajlongó. Ha védeni s nevelni tudjuk:
egy nemzet is elfér az árnyékában. Üldözés, erőszak, megszállás nem fog rajta.
De jaj, neki, ha mi magunk tesszük törzsére a fűrészt: a hűtlenséget.”

 (Németh
László: Népi író- 1943)

 
  Nem vagyunk
szabadok, amíg nem tisztáztuk magunkban az igazság ránk eső részét. Mert
mindaddig, amíg nem tudjuk-akarjuk világosan látni, kimondani, leírni,
továbbadni a magunk igazságát, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, s merre
tartunk; ameddig nem ezen, az időn átívelő hagyományrendszer mentén
gondolkodunk, nos, addig minden lehetséges, mindenkinek. Mert nekünk mindig más
érzékenysége, bánata volt a fontosabb, nem a sajátunk. Ezért mehet ma is előbb
magyar segélycsoport a világ másik felére, mint Szabolcsba. Mindenhová eljutnak
nagy tudású honfitársaink, csak a saját házuk tájáig nem. Ez jelezhet identitás
válságot, beteges megfelelési kényszerrel átszőtt gyökértelenséget is.  Ha mi nem ismerjük, becsüljük magunkat, akkor
miért várnánk azt, hogy mások tegyék meg helyettünk.

  „A trianoni országrablás történelmi kataklizmája
még mindig nem nyerte el a magyarságon belül a teljes elutasítást. Még mindig
nem tudatosult e prolivá zsugorított nemzedékben, hogy Magyarország emiatt
nagyhatalmi státuszát elvesztve Közép-Európa bohóca lett. Pedig azok, akik
ráerőszakolták a magyarságra ezt a példátlan rablótörvényt, azok maguk is
évszázados rablásokból és népirtásokból híztak és gőgösödtek az erkölcstelenség
hétfejű sárkányává.”
(Paál Zsolt: Trianon)

  Senki másnak
nincs Trianonja csak nekünk. Senkinek nincsen Trianon-szindrómája rajtunk
kívül, amely egy évszázada tartó sokkhatás, mely a dolog abszurditását jelzi.
Hihetetlen, hogy barbár politikusi hordák meg merték tenni ezt a gaztettet.
Sokkoló az is, hogy nem tudtunk visszavágni, mint Kemál Atatürk Törökországban.
Mert a barbár csak az erőből ért, az ész érvek nincsenek hatással rá.

Bárhonnan
érkezel, bármerre tartasz ezen a tájon, az úton minduntalan felködlik Trianon
árnyéka. Ez az árnyék ráül a lélekre, beleeszi magát a szívbe, mint egy ártó
féreg. Ott van nappalban és éjben, az elharapott, dadogva kimondott szavakban, a
folyton a háta mögé néző óvatos bátorságban, félrecsúszott mozdulatokban,
lemondó legyintésekben, hamis mámorba szédült, motorbőgésbe fulladt, józanul
elviselhetetlennek látszó jelenpillanatainkban. S ez a zsarnok árnyék száz éve
nem tágít mellőlünk. „Hol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban”. 
(Illyés Gyula)

  Egy nemzetet sem, -beleértve, a történelme
során sokszor szétszedett, de végül mégis egységessé lett Lengyelországot is-,
sem daraboltak fel ilyen galád előrelátással, mint minket ezen a kontinensen.  Előrelátással és megtervezetten, hiszen, ezek
nemzet-mészárosok pontosan tudták, hogy ez a barbár beavatkozás nem szülhet
mást csak békétlenséget, revíziós törekvéseket és háborút. Megbontották a
Kárpát-medence egymással szoros összefüggésben álló élő organizmusát. Az
időzítés is tökéletes volt, hiszen az adott időben, „a háború végén népünk és
országunk szilárd erkölcsi elvek és tettre kész vezetők nélkül maradt.”
(Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?)   

  Száz évek
kellenek a szembenézéshez a világnak ezen a féltekén, s a görbe-tükör, amelyet
ez a kibicsaklott kor tart, talán nem a legalkalmasabb erre a műveletre. De hát
mit tegyünk? Szegény ember, mint tudjuk, vízzel főz. A nyugat- európai,
elsősorban a mohó, hegemonisztikus francia politika alapozta meg egy évszázada
a jelenlegi helyzetet. „Kevés szó esik ma arról, hogy a franciák meg akarták
szerezni a Délkelet-Európa feletti gazdasági és az ahhoz szükséges politikai
egyeduralmat, ezért már 1880-90 tájékán elkötelezték magukat egy mesterségesen
felpumpált Románia mellett, mert onnan vélték irányíthatónak az ukrajnai
piacokat. Szinte természetes, hogy a háború során és annak végén a francia
diplomaták és katonatisztek mindegyike ellenünk ügyködött.” (Halassy Béla:
Miért éppen ez a Trianon?) Ezzel a ténnyel részben választ kaptunk a bennünk
motozó alapkérdésre: MIÉRT? Fontos tudni ezt, ha már sem eltervezői, sem
kirobbantói nem voltunk az I. világháborúnak. A velünk történt igazságtalanság
is történelmi tény. Olyan történelemé, amelyet tőlünk független célok és
szándékok, erőszakos politikai akaratok mozgattak, s mindvégig háborúkról,
háttéralkuk nyomán kierőszakolt megegyezésekről, „békékről” szólt.  A mi Trianonunk nem száz évvel ezelőtt
kezdődött, hanem egy kicsit korábban…  

  Egy
nemzet történelmét sem hamisították meg oly mértékben és olyan rövid idő alatt,
mint a miénket. Ennek oka van. Nem akarták, hogy tudatában legyünk valódi
nagyságunknak, történelmi küldetésünknek, s ne alakulhasson ki az az egységes
nemzeti hagyomány, amelynek mentén valódi közösséggé, szabad nemzetté
formálódhat egy nép. Trianon 1863-ban kezdődött, a szabadságharcunk leverése
után, a Bach-korszakot (1850-1859) követően. A Hunfalvy-Budenz páros, akik a
Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosaiként a finnugor-elméletet becsempészték
a magyar tudományos gondolkodásba, hosszú távra terveztek, oly előrelátó
alapossággal, hogy az a mai napig tartja magát, minden tudományos cáfolat
ellenére.  Mint tudjuk, lassú víz partot mos,
még akkor is, ha sziklás az a part. Arany János épp ebben az időszakban,
1865-1877 között volt az Akadémia titkára, Báró Eötvös Józsefről, Toldy
Ferencről, Tompa Mihályról nem is beszélve… Ennek ellenére kitartó munkával
teljesítették megbízatásukat, melyet a legfelsőbb osztrák körökből kaptak. S mi
még örülhetünk annak, hogy az Akadémia 1849 után megőrizhette önállóságát, s
nem olvasztották a Bécsi Tudományos Akadémiába.  Azóta hivatalos történettudományunk (is) hamis
keretek között mozog, s nem tesz mást, mint ragozza a hazugságot, s egyre
mélyíti a homályt a fejekben. S a folyamatosan változó hatalmi kurzusok is csak
a földet hordták rá az igazság ránk eső részére. Ez a szűk 170 év elegendő volt
ahhoz, hogy generációk sora vélje igaznak a hamisat, tartóssá téve egy máig ható
meghasonlott tudatállapotot. Ez kimeríti a hazaárulás fogalmát, ugyanis a
tudati kútmérgezés hazaárulás. Ezért nem tudunk valódi közös nevezőre jutni
ebben a számunkra alapvető kérdésben sem, mert ahány ember, annyiféle álláspont,
annyiféle viszonyulás a tényekhez, s mint tudjuk sok bába közt elvész a
gyermek.

   A
mi Trianonunk ebben az olvasatban az ún. Kiegyezéssel kezdődik. A Habsburgok önvédelmi
okokból, 1848-49 szellemétől rettegve alkották meg azt a Monarchiát, amelytől
Kossuth Lajos híres, 1867. májusi Cassandra-levelében óva intette Deák Ferencet,
előrevetítve Trianon árnyékát.

„Kossuth híres levelében
ugyanúgy egy tragédiát jósolt a magyarság számára, mint az ókori Cassandra
Trójának. Sorai szerint hatalmas hiba Magyarország jövőjét Ausztriához kötni.

…
én e tényben a nemzet halálát
látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem
a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében
esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold
meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni
kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a
jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk
kell. – Ne vidd azon pontra a
nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

/TÖRTÉNELMI BLOG/

 A Habsburg birodalom eresztékei recsegtek
ropogtak, hisz az 1866-os osztrák-porosz háborúban Ausztria súlyos vereséget
szenvedett.  Kénytelen volt megegyezni
velünk, amennyiben megszerzett befolyását a térségben meg akarta őrizni. Deákék
valós alkupozícióban voltak, mégis engedtek a „48-ból”, s ezzel elveszítettük
függetlenségünket.  Sokakat elvakít ma is
az gazdasági fellendülés, amely a Kiegyezés utáni időszakban következett be, s
nem veszik észre, hogy egy korona-tolvaj dinasztia agóniájának utolsó
pillanatai voltak ezek. A „világszelek” akkor már más irányból, a nemzetállamok
felől fújtak, s mi, nem meglepő módon kivártunk, s újfent lekéstük a csatlakozást.

„Ez a tunyaság
lelkesen tapsolt a magyarfaló Mária Teréziának, a lelkileg megsavanyodott és
álnok II. Józsefnek, az ügyefogyott és infantilizmusban megromlott Ferenc
Józsefnek, az egész Habsburg pereputtynak, mely a vérfertőzésben és szellemi
tunyaságban még az amúgy romlott euró-atlanti dinasztiák közt is a söpredéknek
számított.
( Paál Zsolt: Trianon)

  Minket csak a
teljes függetlenség óvhatott volna meg Trianontól, ha eloldjuk hajónkat a
süllyedő Habsburg birodalomtól, amely aztán elveszíti az I. Világháborút, s
minket a Trianoni meszesgödörbe taszít. Azután Horthy megkísérli a lehetetlent,
kimászni a gödörből, élve a történelmi pillanattal, az utolsó, a magyarság
egészének érdekeit szem előtt tartó, felelős államférfiként erőszakolva ki
Hitlertől a második bécsi döntést.

  A közhiedelemmel
ellentétben nem a német vezető tett szívességet a magyarnak. A magyar honvédség
alakulatai ugyanis teljes készültségben álltak az érintett határszakaszokon,
menetparancsra várva. Trianon óta csupán húsz év telt el, és zsibogni kezdtek a
lecsonkolt testrészek. Még korántsem
asszimilálódott, nyelvben, lélekben
egységes test voltunk, még nem volt
késő… Elég csak megnézni a Kelet felé c., a korabeli híradófelvételekből
összeállított filmet, amely önmagáért beszél. A háborús Németország
hadigazdaságának éppúgy szüksége volt a román olajra, mint a magyar
mezőgazdaság termékeire, nem kockáztathatott meg egy magyar-román konfliktust,
ezért vállalta a közvetítő szerepét Olaszország mellett, Bécsben.

  Nem véletlen,
hogy a Kormányzó személye még ma is, a tényektől elrugaszkodott, előítéletekkel
terhes viták témája lehet. Hiszen az a cselekvő,
nemcsak a retorika szintjén habzó hazafiság jellemezte, amely joggal csípheti a
történelem-konzervekhez szokott politikusok és történészek szemét. De sajnos
közben ismét elveszítünk egy világháborút, szám szerint a másodikat, amelybe
ugyanúgy beugrasztottak bennünket, mint az elsőbe. Mindezt megfejelte 1943-ban Jalta,
majd 1947-ben Párizs, amely véglegesen rögzítette a kierőszakolt status quót. Az
öreg kontinens jelenlegi képe ez a kreatúra, amely most „történelmi
realitásként”, Európai Unió művésznéven grimaszol ránk ingatag talapzatáról

  Minden volt
itt azóta, csak szabadság nem. S ma sincs szabadság, mert szabaddá csak az
igazság tesz, amely most sötét ködök mélyén várja a feltámadást. Ma is ugyanaz
a hamis tudat, s ostoba, jóllakott közöny árad a médiából, megfejelve a
korszerű technikai körítéssel, s az öröktől átkozott politika ármányaival, -
mely amióta csak létezik szinte csak ártalmára volt a tisztességes embernek-, s
már meg is érkeztünk. Nincs tehát min csodálkozni. Amibe még kapaszkodni lehet,
ami még igaz, az, az evangéliumi nyelv, amely megőrizte az igazságot. Közel 170
éve hadakozunk a hazugsággal, s ha győzni akarunk, innen kell elindulni.

  „És azt is fájdalmas
látnunk, hogy a legelemibb iskolás műveltségünk kétszáz éve a fülünkbe ordítja
a sorsunkat, miközben mi az esztétikai csillogást keressük a szívünk felé
imádkozott panaszokban. És talán a végzetünk utolsó stációját irodalmi
siketségünk fogja beteljesíteni. Mert Arany malomkődobáló Toldija már
megmutatta, hogy mi vagyunk az elárult kisebbik fiú, Európa parasztja, akit saját
testvére is bitóra juttat, ha a mihaszna belső ellenséget a földbe tapossa. Molnár
ifjúsági regénye pedig már a közeljövőnk felé lökdösött minket, s mi akkor sem
láttuk be, hogy nekünk Európa Nemecsek Ernője szerepet, az egyetlen közlegény
kulisszahasogató játékát, a kisbetűvel írt nevű mamlasz, a magát mindenkiért
feláldozó és megvetett idealista szerepét szánták. Ezért verik minden évvel
mélyebbre szívünkbe a trianoni cölöpöket, egészen le az ősök sírjáig, a
balladásan szép és igaz magyar mélységekbe, a mi berzsenyisen fájó és
döbrenteisen stigmákat elvakaró életküzdelmünkbe.” 
( Paál Zsolt: Trianon)

  Mi sohasem
feledhetünk, és soha nem mondhatunk le arról, ami a miénk. Olyan ez, mintha
önként levágnád a fél karod, vagy a lábad, mert épséged sérti mások
érzékenységét. Épség nélkül nincs egészség sem fizikai, sem lelki értelemben.
Ha mi nem tekintjük elsődleges célnak az egység teljes visszaállítását, akkor senki sem fogja annak tekinteni. A
rabló nem adja vissza a drága lopott holmit, s a gyilkos sem kér bocsánatot az
áldozatától. Nekünk kell következetesen
emlékeztetni, percnyi szünet nélkül, hátha megszólal a lelkiismerete, ha
van neki.  Mi élünk együtt az eredendő
Trianoni bűnnel, mi tépjük, marcangoljuk, azóta szakadatlan magunkat, mi,
akiknek tiszta a lelkiismerete.

  Látnunk kell
az ún. politikai realitást és az emberi tényezőt, amely merőben mást üzen.

  A politika mindig az állam
fennmaradását célozza, az emberi tényező, pedig az életét. A történelem során,
amely végső soron nem más, mint háborúk története, sohasem volt másképp, s
nincs ma sem. Kibékíthetetlen ellentét feszül közöttük. Szerencsés esetben az
állam nem tekinti idiótának, vezethető jószágnak az állampolgárt, s mivel
fennmaradása formálisan tőle függ, kellő méretű játszóteret biztosít neki, ahol
szabadnak hiheti magát, s megfelelő komfortzónával rendelkezik. A legfejlettebb
államokban Boldogságügyi Minisztérium is van, nekik sikerült feloldaniuk az ősi
ellentétet, természetesen Európán kívül, az Óperenciás Tengeren túl.

  Trianonnal Nyugat-Európa
megásta a sírját. Igaza volt Apponyi grófnak. Ilyen mértékű politikai
gazemberség nem teremthetett stabil rendet a kontinensen. Igaz nem is ez volt a
célja, önös gazdasági érdekek vezérelték. Elég, csak egy futópillantást vetni a
„virus-helyzettel” könnyed gyorsasággal szétzilált kontinens gazdaságaira,
földönfutóvá tett munkásaira, a nyomor szélére sodort emberek sokaságára. A
jópofa migránsok állandósult tömegeiről nem is beszélve. Trianonban és
Párizsban a „nagypolitika” összehozott egy olyan  irrealitást, amelyben hosszútávon
lehetetlenné vált a békés, emberi élet. A szlovák parasztembernek, vagy a
francia gyári munkásnak semmi köze nem volt Trianonhoz. Az eltelt évszázad
bebizonyította ennek a politikának az életellenességét. A fentebb említett
„politikai realitás”, így kényszeríti örökös újrakezdésre a világ normálisabb
részét, az alkotó, teremtő, jobbítani kész emberi tényezőt. Nélküle talán őszintébb,
élhetőbb lenne a világ, s szabadabban, könnyebben lélegezhetnénk.  

  A mi
Trianonunk ma is tart. Már régen nem területi kérdésekről szól, hanem
polgárháborúról az igazságért. Azért, hogy nevükön neveződjenek a tények,
amelyek rólunk, mellettünk szólnak, s ne elgyávult politikai tapintat
óvatoskodja körül a valóságot. „ A mai magyarság sem annyira letargikus, mint
inkább sokkolt. Míg az előbbi belső hajlam, az utóbbi oka mindig külső.”
(Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?)

   Mert amíg nem tudjuk függetleníteni magunkat
„a kor beavatkozásaitól”, mint például az elmúlt tavaszi időszakban, s tovább
komiszkodunk magunkkal, szem elől tévesztjük spirituális megújulásunk
lehetőségét.  Ennek a megújhodásnak a
kezdeményeit meg kell látnunk magunk körül, abban, az időközben felnőtt, húszas
éveik elején járó generációban, amely megőrizte lelke alázatos tisztaságát, s
olthatatlan tudásszomját. Ők az élő reménység. Ismerik a múltat, amely a közös
jövendőnk. Talán ekkor eltűnik mellőlünk ez a hosszú árnyék.

2020-06-04