Felszentelte a zivatar

a puszta, tar

utcák kövét,

milliónyi porszemek pupillájába

jelölte ki a mindenség köldökét,

zsinórját belesodorta a lélegző szájába.

Megduzzadt a száraz

világ s mindazt,

mit beleoltott a hűvös tudomás,

révülten párává ringatta a közös látomás.

Együtt remegett porszemek
szelleme,

ködölt kurta képekké hajló figyelme

a közterületnek,

megtért könnyűségben egyként lebegtek.

Beleszippantottam,

megteltem vele,

akár templomok, megtisztultam.

Mély mirhától, szakáll

őszült ezüstön,

szűrűn gyűrűzött bennem

e füstön,

mit az emberi nem

részegen keres:

a szabadság,

mi e városi valóság

elzüllött zápora ködén repdes.

Beleszédült,

mi mereven állt,

betonokba belekalapált

koholt képzetek oszlopa öszedült.

A rémület otthona repedezett,

mit önkényül az ember, kényelmébe rendezett.

Elragadtatott,

mit ekkor láttam ott,

szigorúan szólott

hozzám felhők földi harmata.

Árjában szomjat oltott a kevélység,

a város adta

ég-telen keserűség.

Egy olajtócsába

színek csonka mása

szeretkezni tanult.

Őslények látomása,

megkövült hatása

e merengőn kitárult.

Tán azért rejtezett a mélybe,

sűrűn, feketén folyó éjbe

a bukás kiontott vére,

hogy gyó-gyúljon,

szűz olajjá tisztuljon

e fényes földi térbe térve?

Hidegen,

de nem idegen

préselve,

a Föld szívét

e vérrel tölti,

szeretetét

talpad alatt üvölti.

A füst megtörte, mi

megtérhetett volna,

kétségben szolgálni

használta economicusok

kínzó karma.

Ősi, önző ösztönök,

önkénnyel öntözött

sarja e gépvilág,

sírján kátránytól magtalan művirág.

Tovább él az anyagban,

kéjben, hazug szavakban,

vérben, zabálásban,

pénzben, ártó lázban

az űr, mit birtokává

ragad a tagadás

s önnön vákuumában adakozássá

oszlatik szét az öntelt, belső nyomás.

Ki törvényt bont a világon,

újra rendre kényszeríti a mindenséget,

szenvedéssel, pusztulással

tanulja meg az egységet,

érte szolgáltatott igazságon.

Markolókba szorult

markolásunk,

kiszáradt múlt,

az miért a földben,

nem lelkünkben ásunk.

Elfásult a lélek,

akár ősi fosszilia,

de Én, még Emberként

Istenért élek,

ne értem sírja

a bánatot, mi sért

égi és földi misét,

e mesét,

mely Én vagyok.

Petróleummá oldja bennem

e sűrű, alvó szikrák hallgatását,

mi megszülte lélektelenségem

s finomodva folyik fénnyé,

bevilágítva lényem lakását,

mert Általa tisztulok ténnyé.

Lepang a rang,

az eső lehullt,

ki keres, a Hang

csendjébe kigyúlt.

2018.08.05.
Gyergyószentmiklós