Jaj, melyik bolond énekel
háladalt,
Mikor alatta csak szikes,
kikapart
A part? De mégis lábujja
göröngyi
Úgy hidalják felül repedések
ezernyi
Apró árkát, akár anyai öl
Az újbóli találkozás
pillanatát,
Mikor idő és tér, miként
öböl
A jelen partján torkolja
önmagát.

Elgondolni képzeled magadban
a végtelent,
Mint ha kenőkéssel vágnál
száraz kenyeret, fent,
Acélos helyett, markolnád a
vizek cseppjeit,
Palackba rekesztenéd a
hegyek légvételeit,
Mert azt hinni véled, hogy
nem feslik
Le rólad, mit nem neked
szabott a szabadító.
Már akkor erényeid hímezte,
mikor szik
Se volt még, öntudatod
magvát szívvel tápláló.

Úgy hiszed, ostorod nem te
fogod,
S kínozva, szégyenítve
önhited sajnáltatod.
Hol van még menyegző ideje,
Mikor szíveddel hitvesül a
mindenség veleje,
S az emberlét kelyhébe újbor
tölthető?
Hol van még a jegygyűrű
kezedről,
Mit holló hozott neked
közeli messzeségből?
Fátyol mögött az igazság
arca sejthető.

Könnyem Jánosé, örömből
fakadó,
Cseppkövet építő, sóval
édesítő, munkálkodó
Élet, melyben lassan, önzés,
sietség nélkül
A föld az éghez repül, s az
ég a földbe szenderül.
Nézd, kulcsnélküli lakással
a hontalant!
Csak akkora a fájdalom
fajtalansága,
Mekkora az emberben a földi
árja
gondolat, hogy szépsége
önmagától fogant.

Úgy szeresd a gyilkosod,
mintha szívből ölne,
Mintha szerepét, vétkét,
fájdalmát érted töltené be,
Miként a szeretet se hagyta
el, miből élte vagyon,
S kincseit szétszórva,
lényege immár közvagyon.
S ne hidd, hogy bankjaid
kamatja gazdagít majd téged,
S hiteleidet más kárára felhalmozhatod,
Mert csakis most, a csend
tárcájában tapasztalhatod,
S tallérjaid tovább adva
gyarapítják a szépet.

2017.12.24. Badacsonytomaj