I.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen,
s nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
ballagunk decemberi, balladás magányban,
s a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
élesedõ emlékeink fölé jajongva hajlunk,
s könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
mint sápadó fûszálba a szél.
II.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt
munkagép
gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
öregember koszlott küszöbét, s a régi
cserépkályha
agyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a
halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja
tétován
bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövõre
tán
valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor
szabályai szerint.
III.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
amikor még a hó is másként csillant a fák
kupoláján,
s örök ígéretek aranyalmái ragyogtak
gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyõillat lengett az új házban, szerény
jászol
egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az
angyal.
IV.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnõ,
gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülõ
verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én
érzem
még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
s így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.
V.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
A kertjeink alatt kucorgó februári csendben
dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idõ felettünk, s megint kevesebben
lettünk tavaszra: öreg szomszédomat sem
csalja már ki a kertbe a föld illata. Õ is
elment.
Mennek a régiek, sûrû sorokban mennek.
2010
december-2011 február