Leheletek feszét fonja át

távoli szánok csengő magánya.

Mellettem titok jaját,

súgja az ég tömött talánya.

Mint, aki ködbe elveszetten
áll,

úgy oszlik eggyé a körzet,

kibontja rózsa szirmait e vár,

mi bokorként bújtat őzet.

Kőzetekből rakott idő beszél,

dolgos a kéz, ha dobja,

ültében összeállva él,

nehéz bőrt feszít kezemre dobja.

Ropog a súly alatt a térd,

ki mit bír, ha bírja,

szívem habarcsa tiszta vért,

ingókövem egyensúlyra bírja.

Kiszabadul a pont a tér
mögött,

rablánca megannyi büszke képzet,

világot mérek Én, mi elszökött,

ahogy szellemem erre kiképzett.

2018.08.20. Szombathely