Rendületlen ránk
szakadó, sötétlő fényesség.

Rekedt hangú évtizedek áznak, s mi mezítláb
nagykabátban hezitálva, mint nemzőképtelen,
makacs ingere a vágynak, s kussolunk, míg odalent
holt-jajú költők kiabálnak, s a megvénült telepőrök
körbejárnak  munkájuk
emlékművei között.

Rendíthetetlen őszünk csak vonaglik felettünk,
novemberre hajlik át a gondozatlan idő, és ázott
csöndben sóhajtoznak sárgulón a fák. Hűlt kohók
tüzénél várjuk a hajnalt páran, akiket egybegyűjtött
az örök mostban,  az elnyűhetetlen remény-madár.

Néz ránk az október, nem kiabál, harangkötél feszül
nyakán, s nyirokerek kéklenek át a magyar éjszakán.

2020-10-25