Julcsinak

 
Még
nyári pirosban lengenek a rózsák,
karcsú
derekuk lendül a szélben szabadon
sápadó
kertek ölén, míg testvéreikre már
az
emlékezet adja rá színes, puha öltözetét.

A
néptelen utcán megálltunk a kutyámmal,
s
velünk torpant meg az a pillanat is, mikor
az
örvényben pörögve rőt-sárga levelek
hajtottak
fejet a szeles örökkévalóságnak.

Csönd-október
csókolja az időt, és a füvek
még
zölden sarjadva suttognak búcsúszavakat
a
nyárnak, míg a közmunkások a hegyre mennek,
hogy
utánunk semmi se maradjon rendezetlen.

Valami
kimondhatatlan bánat simul a vállamra,
az örök mostban,
mindig ősz van, s a könnyen pergő
nyár
csak néhány könnyelmű mozdulat, tervezetlen,
befejezetlen,
hisz az őszbe siet el minden igyekezet.

Kéreg
kéregre hullik, s a kavargó por leszáll.
Másra
gondoltunk, ám azért őrizzük magunkat
híven,
s tisztuló képek után télben fénylik a múlt,
élni
elég ez, s  utam hozzád mindig hazatalál.

2020-10-28