Most, hogy hirtelen ennyi remete támadt
ebben a honban, akik a kv. okán otthon mulatják az időt, egyre élesebben látom
a különbséget az önkéntes emigráns remeték, s a kényszer okán otthon maradottak
között. Számukra ez egy teljesen új szokatlan helyzet, míg nekünk már lassan
életforma, szabad vállalkozás. Eltűnődöm azon, hogy azok a csibészek, akik
megalkották ezt a biológiai fegyvert, bekalkulálva minden eshetőséget és
következményt, valószínűleg egy valamivel nem számoltak. Nevezetesen a
gondolkodó, magába szálló, a helyzetéhez igazodó, azon változtatni képes
emberrel. Az ok okozati összefüggéseket felismerő, s a mindent újraértékelő
élet reakcióival nem számoltak. A gazdásági recessziót követő lelki
progresszióval, a felszabadult, jól kihasznált idővel együtt járó minőségi
ugrással. Akaratlan eszközei voltak egy magasabb tervező célkitűzéseinek.  Lehetne így is, de tartok tőle, hogy ez az
állapot csak tovább mélyíti a meglévő egzisztenciális különbségeket az emberek között.
Amint arról már fentebb szóltam, hogy négymillió szegény ember van az
országban, akiknek nincsen elég tartalékuk a „maradj otthon” bulikra”. Ezek a
bulik egyúttal tesztelik is a tartalékok nagyságát, most minden nyilván valóvá
lesz: ki meddig bírja? A kis nyugdíjas, aki most végképp elvágódott
külvilágtól, s egy rosszullét esetén nem tud még telefonálni sem, vajon a
párizsis, csirke farhátas bácsik, nénik sűrű, szürke tömege kit érdekel? A
programok, döntések továbbra sem vesznek tudomást a szegény emberről, a
nagyszabás tervek, csupán a lakosság egy részét érintik, azokat, akiket eddig
is szoktak. Valami azt súgja, hogy most sem lesz nemzeti összefogás, mert a
kialakult válság, bár egyformán érint, vagy érinthet mindenkit, csupán tovább
mélyíti a szakadékot. Akinek volt, van miből, az képezhet, akinek eddig sem
volt, nos, az ugyan miből képezzen tartalékot s bulizzon egy jót otthon. Ami
rajtunk múlik az nem sok, csak annyi, hogy tegyük meg a magunk szűk körében
azt, hogy figyelünk magunkra, s a ránk bízott életekre, lelkes lényekre. Ember az
emberhez, ezt mondta mindig a mi Babánk, mikor lehajolt az öregekhez, vagy az
elesettekhez. Itt és most, nem tehetünk mi sem másként. Alternatív életet
kellene élni mindenkinek ahhoz, hogy értse azt az áldozatot, amelyet már
meghoztak egyszer értünk!

Reggelre
megérkezett a sólyom is, beköszönt a szarkáknak, s megfontolt szárnycsapásokkal
emelkedni kezdett, spirális körben felfelé, termikeken lovagolva, gyönyörű
körökben, s olyan gyorsan, hogy két percen belül szem elől tévesztette a
remete. Úgy döntött, hogy ma már nem néz több híradót, nem hallgatja meg a
híreket. Inkább körbe járta a területet, s amint felpillantott a mély csöndben
úszó domboldalra: egy őzpár nézett vissza rá. Bólintott nekik, amint a régi
ismerőseinek biccent az ember, s az őzek eltűntek a domb mögött.

Itt most minden az élet ellen irányul, s
Lucifer ilyenkor élvez folyamatosan a gatyájába. Ezek a tagbaszakadt, délutáni
csöndek, mélységes mély hallgatása ennek a kora áprilisi estnek, vihar előtti
hangtalan szuszogása az ismert tájnak. Hirtelen szélroham s örvénylő
portölcsérek takarnak el egy percre mindent, azután megáll a szél oly hirtelen,
ahogyan jött, úgy tűnik tova a semmibe. 
A fél-kerek hold fehéren vigyorog
odafent, s lassan esteledni kezd, s a csillagokban azért bízhatunk még. Mindent betetőző végjátékát játssza az
ember. Nyakunkba szakadt a jelenné vált jövő, s a holnapi célod sem lehet más,
mint eljutni holnap utánig. Ebben az egyre súlyosodó tavaszban már alig
emlékszik valaki, hogy volt itt nemrég egy karácsony is.  A vergődő idő újra nagyhetet hoz elénk, mely
holnap kezdődik. Rákóczi 1735. április 8-án, nagypénteken adta át lelkét a
teremtőjének, 1860. április 8-án, húsvétvasárnap pedig gróf Széchenyi István
életét oltotta ki egy pisztolylövés. Különös dolgok ezek… Erre a hétre ragyogó
időt ígérnek a madárjósok, ránk mosolyoghat az ég. Ettől függetlenül a
természet a neki rendelt törvények szerint él, akárcsak a benne, s vele
harmóniában élő állatok itt a telephelyen is, mind megtalálják a számításukat.
Csak mi emberek vesztettük el a kapcsolatot vele, s ezzel együtt a valódi
életbe visszavezető út Ariadné fonalát is. Tehát nagyhét következik, s az élő
reménység ereje tartson meg bennünket!

A remete korán
ébredt, hajnali háromkor szólította a természet, s utána már nem feküdt vissza,
nem volt érdemes arra a szűk félórára. A telehold rusnya, kövér pofájával még
fenn virított a csillagos ég közepén, s az örökké hangoskodó fácánok is
elbóbiskoltak a fészkükön. Eltűnődött, hogy milyen óriásira tud nőni mostanában
a csönd. Nagycsütörtök hajnala. Olvasta az Evangéliumot, az utolsó vacsora örök
történetét, s arra gondolt, hogy igazság nélkül nem szabad senki.  Egy beteggé hazudott kor csak rabbá teszi a
lelkeket, elvakít mindenkit szemfényvesztő illúzióival. Aki most szabadnak
hiszi magát, azon csörög legjobban a bilincs, s úgy látszik, mintha menne,
pedig áll. Új fegyelmezettséget követel meg ez a kor mindenkitől, különösen a
szakadék szélén egyensúlyozva…

Csöndes nagypéntek, szombat otthon, s
vasárnap a hegyen, barkák, kerti virágok a vázában, esteli mécsesek, hétfőn
újra szolgálat. S a csönd folytatódik kívül-belül. Olvastam valahol a
feltámadás szomorúságáról, a halhatatlan lélek öröklétre riadásáról, amely
olyan lehet, mint az élet legelső pillanata: hunyorgó szemmel nézünk a
napvilágba. Ilyen gondolatok támadtak bennem ezen a rendhagyó ünnepen. Ha
volnának az időn átívelő egységes hagyományaink, talán az emlékezés könnyebb
lenne, s nem ilyen töredékes. Tomboló kórság, aljas szándékok tobzódása, s itt
e hazában az újra eljátszott lehetőségek kakofóniája. A reménység a tisztább
lelkű életre, a porhüvely vágyakkal terhes kínlódása. De a tavasz mégis
elindult, megy megállíthatatlanul a maga útján, vándorló frontoktól
függetlenül. A domboldal zöldellni kezd, s a gyümölcsfák újra virágba borultak,
s csak a méhekért aggódom, mert pusztulnak miattunk. Nélkülük minden virágzás
hiába való. Most, ahogyan elnézem itt a már leveles nyárfákat, juharokat, s a
készülődő akácok ágain a pici zöld levélkezdeményeket, melyek sejtetik a
folytatást, könnyebb lesz egy kicsit a szívem. Teremtett törvényei szerint él
az élet körülöttünk, tőlünk függetlenül. Sokat van eszemben az öreg hadmérnök
ismerősöm, akivel tavaly ősszel utaztam együtt a héven. Végtelen bölcsesség
áradt belőle, amikor beszélgettünk az úton. Csak annyit mondott: ne az
embereket nézze, hanem a tájat, a fákat, a bokrokat, az élet folyamatosságát,
amely megtestesül bennük. Az ember a leggyöngébb láncszem ebben a történetben,
mert az élő természettel már régen elveszítette a kapcsolatát, s most fuldokol,
hezitál, s vegetál komfortosra szűkített világában. Versre ihletett bennünket
ez a találkozás:

Őszi vázlat 

Elég néked látnod a
szélarcú fákat,

elég néked egyetlen
kegyelem is,

és elég, ha látod a
lombokon

napok árnyát
szivárvánnyá nőni,

első, végső lehet ez a
pillanat is…

A remete
sötétedés előtt még egyszer körbejárta a területet, felkapcsolta a villanyokat,
beélesítette a riasztót. Közben feltámadt a szél, szokott módon a semmiből
rontott rá a telephelyre, örvénylő portölcséreket kavarva, s az ég is elborult.
Éjszakára frontváltozást jeleznek a madárjósok, a szele már ideért délutánra.
Húsvét hétfő, tomboló múlt, végtelen nosztalgiák, hogy volt egy életed, amely
most kápráztatón villan a sötétlő homályra. Sötétség borult a csöndre, de a
fény hamar ideér hajnalra…

S úgy is
történt, megérkezett a fény a virágzás, a forgolódó idők ellenére is. Húsvét
óta megállás nélkül, kisebb-nagyobb szünetekkel őrjöng, kavarog a szél, hol
vizet kavar, hol porködbe zárja a telephelyet. Az amúgy is hibbant, megvezetett
mátrix-világ lakók fejében csak fokozza a zűrzavart. Ugyanaz a hangos
csörtetetés, bontás-rontás folytatódik újult erővel, mint az ún. járvány előtt.
De azért nagy öröm érte a remetét. Régi, öreg munkatársa Bogi, a gubancos
szőrű, hűséges puli ismét kiérkezett a remeteségbe. A két veterán ismét együtt
dolgozik, mint régen. Hosszú idő, két év telt el utolsó találkozásuk óta, s
ezek az esztendők egyformán nehezek voltak mindkettőjük számára. A hűséges
bogárszemek felismerték a remetét. Sok bántás érhette, mert összerándult a
simogató kézre, de a régi hangra még emlékezett jól az idős harcos, s a kézre
is, amely simogatta a hátát, megvakargatta a nyakát, s a füle tövét. Kiengedte
a sok ide-oda pakolástól megroggyant, tetőtlen kennelből, s az edényeit a
szokott helyére, a remetelak ajtaja mellé tette, s a kolléga ismét elfoglalta a
szolgálati helyét a lábtörlőn az ajtó előtt. A remete gondolkodott, hogy
bekapcsolja-e a riasztót egyáltalán, hiszen a szeme, füle itt van újra. Azelőtt
is megvoltak technika nélkül, s még kapukat is csak jelképes láncok
helyettesítették, s mégsem volt semmi baj soha. Azért még élesített egyet a
rendszeren, mert az öreg harcosnak időre van még szüksége, hogy újra megszokja
a korábban már jól ismert területet. Sötéten hallgat a májusi este. Nincs
hideg, a szél is megállt, s valami megnevezhetetlen túlnyomás van a
levegőben.  Szemeregve szipog az éjszaka,
mosdatja a virágkoronás akácokat, s Bogi is elszundított a küszöbön. Nyitott
ajtónál, halk zene mellett dolgozik a remete, versen éppen…

A remete kérdez

Mondd, hányszor
tapostatok e táj arcába már,

hány lét-gyökeret téptetek
ki a földből,

mennyi lélek vált
földönfutóvá mostanáig,

hogy jövőtök ily
lakhatatlan lett, hazug és sivár?

Makacsul
hallgatott a borús, május esti táj, magába fordult csönd ült a telephely
zugaiba. Elcsendesedtek a madarak is, csak néha rikkantott bele a némult tájba
egy fácánkakas a domboldalon. Óriási túlnyomás volt megint mindenen, még itt is
érezni lehetett, ezen az embermentes, nyugodt helyen. Mert a telephely nyugalma
a virágzó változatlanság varázsa, a végállomás, ahol már nem bont semmit tovább
a túlbuzgó ember. A zöld angyal örökkévalósága, az ember utáni béke. Éjszaka
világos kapu nyílt a tömör, fekete éjbe, fénylő átjáró egy másik dimenzióba. A
tinta-kékből piszkosszürkévé mázolódó, kátrány-feketévé olvadó égen ajtó tárult
felfelé egy tisztább világba… A remete hosszasan állt előtte, s mint aki csodát
lát úgy nézett fel az égi tüneményre. Hiába tép mindent ízekre az időkhöz
görcsösen idomulni vágyó ember, pünkösd közeledik megállíthatatlanul… s a
laikus testvér szolgálatba indult vasárnap hajnalban, még öt órát sem
harangoztak, s a néptelen, szétbombázott, átépítés alatt álló állomáson egymaga
várta a vonatot.

Mindenbe beletenyerelnek, szétrombolnak,
megölték a megszokott környezetet, szinte fogódzót sem hagynak az emlékezetnek.
Uniformizálnak, szabványosítanak, azt sem tudod, hogy hol vagy, egykutya minden
állomás, akárha Isaszeg, vagy Gödöllő. S közben életek jönnek-mennek,
szűnnek-lesznek, s ami velünk marad, az csak a legbelső zugba a lélek mélyére
húzódhat vissza. Ez nem hiányzott ma reggelre. Úgyis olyan nehezen ébredtünk
fel reggel, mindenhez volt kedvünk csak szolgálatba jönni nem. Mindegy persze,
második éve szembesülünk azzal, hogyan számolják fel körülöttünk régi
környezetünket. Minket senki sem kérdezett, miért is tették volna, hisz
projektekről nem szokás népszavazást tartani, csak tudomásul venni, hogy újra
eldőlt valami a fejed felett, ha tetszik neked, ha nem. Majd csak jó lesz
valamire valakinek.

Ez a tavasz
amúgy is kitett magáért, az utolsó napja is olyan volt, mint az első, hűvös,
szeles, barátságtalan, mint egy amnéziás rokon, aki nem tudta miért is érkezett
hozzánk.  A kémények füstöltek sok helyen,
a fűtési szezon a nyolc hónapig tart mostanában. Errefelé nem érezni a globális
felmelegedést. A remete elmosolyodott magában.

Mi tudtuk előre ezt is a Babával. Egyszer
mesélt nekünk egy bácsiról, akivel együtt utazott a vonaton. Az idős ember
virágokat vitt hajnalban a nagybani piacra, és ő mondta a Babánknak: „Figyelje
majd meg kedves, hogy nemsokára olyan idők jönnek, amikor majd 8-9 hónapig kell
fűteni, s a nyár oly rövid lesz, mint még soha.” Ennek több mint tíz esztendeje
már.  És igaza lett a kisöregnek. De nem
baj, a természet nem zavartatta magát, buja zöld minden s gyümölcstől
roskadoznak az öreg cseresznyefák Kistarcsán a Baross utcában, ahogyan jövünk
föl a HÉV megállóból. Már egy hete megetetnek bennünket. Nem vagyunk lusták
leszedni az érett gyümölcsöt. Akárcsak otthon a Bundival a korai meggyet séta
közben. Nem baj egyszer úgyis kisüt a nap, csak egészség legyen.

Trianoni
szélvihar söpört végig a telephelyen, komor június 4-i égbolt, nem hazudtolta
meg magát. Remeténk természetesen ezen a napon is szolgálatban volt,
zászlósünnep, gyásznap ki nem maradhatott, de már megszokta. Befejezte a
vonatkozó tanulmányt a Muravidékbe. Eltűnődött: lám minden egybe vág, nincs min
csodálkozni. Bogi is visszahúzódott a helyére, mert ezen a terepen semmi sem
biztos csak a porvihar meg a jégeső.

A fojtogató
hőség ráült a vasárnap délutánra. Ismét óriási túlnyomás vibrált a levegőben, a
páratartalom csaknem 100%-os lehetett, mint az esős évszakban az Amazonas
környékén. Eltűntek a madarak is, mélyen ülő, tropikus csönd fojtogatta a
tájat. Rezgett a levegő, mint egy órákon át kitartott zenei hang, vagy egy
beteljesületlen szeretkezés, minden élő fulladozott a hőségben, s pihent a szél
is. Ahogyan haladt előre a délután, tűnt el mind gyakrabban a nap a felhők közé,
fokozatosan csökkent a hőmérséklet, s ébredezni kezdett a szél. A remete is
felriadt kábult félálmából, s félmeztelen, kitárt karral ment ki az udvarra a
szél elé, s kezdett magához térni. Előkerült néhány óriási varjú is és károgva
köröztek a szemben lévő domboldal felett, s egy hirtelen mozdulattal elrepültek
a falu felé. Egy apró kis madárka, nem tudni milyen, egy helyben lebegett egy
pont fölött, apró szárnyrebbenésekkel, mintha vigyázzban állna. Lassú morajlás
vette körbe a telephelyet, s a távolban villám fénye törte szét a sötétséget.
Néhány megkésett vadlúd, fiókáikat féltve, kétségbeesett igyekezettel iszkolt a
fészek biztonsága felé. Bogi meg sem moccant az asztal alatt, s a vihar
lecsapott, elemi erővel tombolt a világ körben ameddig a szem csak elláthatott
az esőfüggönyön át. Ember, állat biztonságos fedél alól hallgatta az elemek
szimfóniáját, a remetelak mélyére húzódva a mécsvilágnál…

Elengedett kézzel, könnyű szívvel kéne írni,
szabadon, mint a gondolat. Csak két arc igaz itt, a kisgyermekeké és az
öregeké, mint ahogyan lélekben is ők állnak igazán közel egymáshoz. A két
kislányé a Nagy Sándor utcában, akik integettek nekünk ma délelőtt, amikor arra
jártunk Bundival, az öreg nénié, aki néhai kutyájáról mesélt nekünk. A kisfiú
és a kislány ártatlan, tiszta, félelemnélküli szeretete, ahogyan beszéltek
hozzánk, amikor megálltunk Pacával a barkácsbolt előtt hazafelé jövet. A
kutyuska leült s a pici gyermekkezek oly nyugodt szeretettel simogatták. Igen,
tiszta gyereklelkek, ha találkoznak… még nincsenek félelmeik, hátsó szándékaik.
Közöttük csupa komplexussal, félelmekkel terhelt idegbeteg generációk
fuldokolnak a szegénységben, gazdagságban és a hazugságban. Az x, y, z, kék,
zöld generáció zombi fakultáson végzett egyen-ivadékai mellett szinte nem is
látszunk, mi, hatvanasok. Korban már közelebb az idősekhez, lélekben a
gyerekekhez. Csak szétnézünk döbbenten néha: hol is élünk, s kik élnek
körülöttünk?!  Persze, hogy féltem a
kutyuskát, hiszen ő is ártatlan gyerek még, naiv és gyanútlan, gyermekien
kíváncsi, senkiről sem tételez föl semmi rosszat. A szabadság boldog mámorában
csavarog a faluban, s nem tudja, hogy veszélyek sora leselkedik rá: elütheti az
autó, bánthatják azok, akik nem szeretik, s megbéklyózza őket a félelem. Inkább
bezárom a kamrába rövid szolgálat idején, mert csak velünk van biztonságban,
mert szeretjük, felelősek vagyunk érte és vigyázunk rá. Most kezdem érteni,
hogy miért tolódtak el a hangsúlyok a mi Babánknál az állatok javára. Hogy
mondtuk neki annak idején, hogy rossz a sorrend: először az ember, azután az
állat. Most magunkat is intenünk kell, mert azért van néhány barátunk a másik
oldalon, de G már nem tartozik közéjük. Igaz, a szó klasszikus értelmében sosem
voltunk azok. Ugyan egy gyülekezetbe jártunk, dolgoztunk együtt a közösségért,
ott voltunk egymás bizonyságtételén is, 2011-12-ben, de olyan kötelék sosem
alakult ki közöttünk, mint a Bélussal, vagy Zsolti barátommal, amely épségben
élte túl az elmúlt évtizedeket. Közrejátszhatott ebben a közöttünk lévő
társadalmi és egzisztenciális különbség is, amelyet kiegyenlített ugyan a
gyülekezet testvéri közössége, lelkipásztorunk karizmatikus kisugárzása, de a
világban odakinn, ez már veszített az erejéből. 
Észrevétlenül eltávolodtunk egymástól, más körökben mozgunk, évek óta nem
beszéltünk. A jó pásztor hazament az égi hazába, az utódja más, világiabb
lelkiséget képviselt, ezt hamar észrevettük, s elmaradtunk az alkalmakról a
Babával. G nem maradt el, s talán ennek is része van abban, hogy az elmúlt évek
változásai rajta látszanak meg a legjobban. 
A közelben vettek meg s újítottak fel egy öreg házat, hosszú
nadrágszíjtelekkel, néhány évvel ezelőtt, még Árpádunk lelkipásztori idején,
2014 körül, amikor még nagyon más lelkisége volt annak a környéknek. Kis híján
kertvég-szomszédok lettünk. Annuska, Pityu bácsiék hasonló földje után az övék
következett.  Egy kis biokertészetet, és
bio boltot csinált a neje, az egészségre vágyó boldog keveseknek a faluban,
akik meg tudták fizetni ezt. Az ő segítségével, amelyet nem feledtem el sohasem,
kerültem 2013-februárjában az NKE kötelékébe, közmunkásból közalkalmazottnak,
lélekvesztőről anyahajóra, a kezdeteink idején a Babával. Mindent megtett, hogy
zökkenőmentes legyen ez radikális váltás, nem rajta múlt, hogy a kezdeti
bizalom megrendült, s kapcsolatunk hűvös és távolságtartó lett.

A remete amúgy
is rossz hangulatban volt, mert ismét veszített az élet. Bogi az öreg
munkatársa, akinek az érkezésén nemrég annyira örvendezett, hazament az örök
kutyahonba. Arra gondolt, hogy nem tudunk mi emberek jól vigyázni a ránk bízott
életekre. Bogi is csupa félelem volt, amikor idegenből, egy éves távollét után
visszakerült megszokott környezetébe. Loncsosan, bozontosan, ahogyan egy
pulihoz illik.  Hangról ismerte meg a
remetét, s egy idő múlva már nem rándult össze a simogató kézre. A legnagyobb
szélben is ott ült a bódé előtt a szokott szolgálati lábtörlőjén. Nem fázott, s
fokozatosan visszatért a bátorsága is, amikor ellenőrző körútjain elkísérte a
remetét, mint a régi, kétségkívül szebb időkben.  Azután, L fejébe vette, hogy meg kell nyírni,
s a végzetesnek mondható beavatkozás után úgy nézett ki szegény jobb sorsra
érdemes puli, mint egy törpeuszkár. Tudható, hogy ezt nem használ a fajtának.
Fázott szegény, nem védte már vastag bundája az elkövetkező szeles, esős
időkben. De akkor is ott volt a szokott helyén az ajtó előtt. Egy régi
lábtörlőt terített alá a remete, s kopott pulóverével takargatta a reszkető kis
testet. Ha zengett, s leszakadni készült az ég, odabent csinált neki védett
helyet az asztal alatt. Vizet és ennivalót készített be a munkatársának, s
együtt vészelték át a viharos időket. De aztán egy napon, nem tudni miért,
toklász, vagy méreg, vagy a 13 éves korával járó betegségek – még strokot is
kapott- megpecsételték a sorsát. Félreállt a kis feje, földre rántotta a görcs,
de küzdött becsülettel. Körbe járt, evett, de hangot már nem adott ki. Utolsó,
közös szolgálatukon a remetének már vissza kellett zárnia a kennelbe, mert már
a bódéban is rosszul lett. Azért megosztotta vele, amije csak volt, még péntek
reggel is. Friss vizet vitt neki, de simogató kezére idegesen összerándult a
parányi test.  Még egyszer belenézett a
hűséges, barna bogár szemekbe, így búcsúztak el egymástól. Sejtette a remete,
hogy ő is elmegy a többiek után. Úgy is lett. A délután kiérkező állatorvos már
nem tudott segíteni rajta, s kénytelen volt örök álomba segíteni az öreg
harcost. A remete újra magában járta ellenőrző körútjait a telephelyen, s arra
gondolt, hogy hogyan is tudhatná az ember, hogy mi fáj a jószágnak, ha magával
is oly nehezen boldogul?