És újra besötétedett, s leszakadt az ég,
szél tolta, ferde pászmákban zúdul ránk a víz, s a jég. Körbeforog, körülzár
mindeneket, remegve mordul a föld gyomra, mint bánya mélyről jövő hörgés remegteti
a bódét, s cibál mindent, amit csak hátán hord a föld. Mélység, magasság
csörömpöl fölöttünk, s az áram is elment világot látni. A bódé mécsvilága
mellett ülök, s nézem az ablakon át e pokoli táncot. Meg kell várnom a végét,
hogy vissza- kapcsolhassam a kinti szekrényben a biztosítékot. A mi Bogink már
nem látja ez az őrült időt, fújhatnak a szelek, ömölhet fentről minden, ami
csak van. Már megint egy fontos élet távozott mellőlünk, ismét szegényebbek
lettünk egy hűséges lélekkel. Ezt már nem magyarázhatja meg nekünk senki.
Hiányoznak ezek a hűséges szemek… Csak az élet veszít mindig, a vasak maradnak.

És újra
hűvösen fújnak a szelek, s a remete ismét hosszú, 24 órás szolgálatba lépett.
Most legalább nem esik az eső, s a reggeli nap is hunyorogva próbálja
megmutatni az arcát a világ fölött felhősödő égen. Mondják, közeleg a nyár, de
ezen a hétvégén még vacog az idő, úgy ahogyan azt az elmúlt három hétben
megszokhattuk. Józsi is említette váltáskor a remetének, hogy estére lehet,
hogy be kell gyújtani.

Csak nem eszi meg a rosseb ezt az időt.
Mindegy, nagy meglepetés már nem nagyon érhet bennünket. Csak a Bundi van az
eszünkben. Be kellett zárnunk reggel, s a Zoli majd kiengedi, ha
felébresztettük a szolgálat utáni első álmából. Onnantól kezdve kétesélyes a
mai nap. A kerítés legkritikusabb szakaszát már megcsináltuk, de ez semmire sem
garancia Bundinál. Nem vagyunk otthon, nincs séta, nincsenek közös programok.
Bár tesónk figyel rá, ahogyan csak tud, de másfajta viszonyban van a mérnök
úrral, mint mi, ezért leléphet a kutyuska. Benne van a pakliban. Remélem, hogy
az utca felé indul, ha menni készül, s nem a kerteken át, mert az utcán még így
is több az esélye, hogy baj nélkül megússza a csavargást. Szóval bármi lehet,
de két rossz közül inkább ez…

A remete
felment az egyetlen felfelé vezető úton, a domboldalon, s szétnézett a
délelőtti tájban. Szürke volt az ég a zöldben úszó látóhatár felett. A
dombtetőről jobban látni az évek óta munkátlanul hagyott, óriási kiterjedésű,
vénséges vén szőlőt, amely azért évről évre megteremte magáét, rejteket adott
az őzeknek, s enni a közelben tanyázó hajléktalanoknak, s a remetének is. Most
döbbenetes kép tárult a szemlélődő elé. Előkerült az ember, a semmiből, ahogyan
szokott. Egy szintén veteránnak számító traktor zörgött a gazos sorok között,
permetező kocsit húzva maga után. Az egykor valamiért levonult ember, most
valamiért visszatért, hogy újra munkába fogja az évek alatt elvadult termő
területet. Ahogyan előkerült a semmiből, úgy tűntek el az őzek, akiket oly
gyakran lehetett látni nyugodtan, békés egykedvűséggel jönni-menni a sorok
között. Az újonnan emelkedő domboldalakon talán vadkender/?/, búza, kukorica,
napraforgó, s feljebb a semmi közepén, egy kicsinyke szál piros rózsa. Mintha
minden honnan ide, erre, az elhagyatott helyre hordta volna a szél a környékről
az összes magot, hogy élet sarjadhasson ott is, ahol azelőtt nem volt. Hiába
acsarkodott az esőtől lucskos, piszkosszürke ég, s hiába esteledett reggel óta,
az új élet megfogant és szárba szökkent. A remete elgondolkodva ballagott
lefelé a dombról.

Továbbra is óriási túlnyomás van mindenen.
Vén csontjaink a szokottnál jobban érzik az erőteljesen közeledő meleg frontot,
amelyre egyébként is érzékenyek vagyunk. Sajog a fejünk, tompul a figyelmünk,
és izzadunk, mint a Murányi kutyája. Sok az üresjárat, a holt idő, sem az írás,
sem az olvasás nem megy, nem tudunk koncentrálni, hamar elálmosodunk. Ilyenkor
a szokottnál is jobban kell vigyáznunk magunkra.

Végre ideért
újra a nyár. Egy teljesen száraz, meleg fényű nap virradt a telephelyre. Bár
néhány felhő még ott kószált az égen, de megtörni már nem tudta a fényt.
Harminchét fok volt árnyékban, s a bódéban egyaránt. Megmaradni sehol nem
lehetett, hiába ment egész nap teljes erővel a ventillátor. A remete azért nem
volt bánatos.

Még jó, hogy kialudtuk magunkat, s a
takarítást is időben végeztük el. Nyugodtan megebédeltünk s megnéztük a
Tüskevár néhány részét. Néha nem árt átismételni az alapokat, főleg most, ebben
a magáról megfeledkezett, agresszív, amnéziás világban. S itt ahol élünk,
tombol az elmebaj, egy elmebeteg országban, ahol fejétől bűzlik az SCH. Itt
ajánlott a fokozott óvatosság, ilyen szinten is óvnunk kell magunkat, hogy „el
ne sodortassunk.”  Építő jellegű, jó
választás volt tehát ez a film, hogy emlékezzünk arra, hogy miért is lehetünk
itt, s mi a valódi feladata az életünknek. A finis végéhez közeledünk.
Mindenhol apró bogarak gyűlnek a fényre. Hosszú volt ez a nap, ideje már, hogy
véget érjen.

Tegnap a
remete letudta az utolsó júniusi szolgálatát. A rövid, 14 órás kanyarokat már
meg sem érzi, nem izgul, nem kapkod, mint régebben. Kevéssel is beéri,
kistáskával indul az ilyen utakra, melyben csak a legfontosabbak vannak.
Kenyér, víz, könyv és jegyzetfüzet, iratok, telefon, és az elengedhetetlen
bagó. Az egyetlen károsnak mondott szenvedélye, ami megmaradt. Újra elolvasta a
Trianon-esszéjét, s különös párhuzamra lett figyelmes, szinte eretnek gondolata
támadt.

Ahogyan annak idején Deákéknak el kellett
volna szakadnia Bécstől, úgy kellene most nekünk is leválni a káoszba tartó, a
„virus-válság” idején amúgy is leszerepelt Unióról. De sajnos valószínű, hogy
ez a jelenleg garázdálkodó politikusi garnitúra nem teszi meg a nemzetnek ezt a
szívességet. Már nem is tudná, hiszen az elmúlt három évtizedben már eladott
minden mozdíthatót, amivel újra lehetne indítani, a valódi termelésen (ipar,
mezőgazdaság) alapuló nemzetgazdaságot. Szétverték a működő struktúrákat adós és
bérrabszolgává züllesztették a lakosság jelentős részét, hogy a halódó nyugat
leszemetelhessen nálunk, s a boldog, kondér közeli kevesek megszedhessék
magukat. Egyik sem különb a másiknál. Ha mégis valami csoda folytán
bekövetkezne mindez, akkor hamar fény derülne a gazemberségekre, s könnyen
gyorsan költségvetés nélkül maradna az ország, hiszen megszűnnének az imádott
uniós források. A kiemelten támogatott ágazatok: a vendéglátó és a
hozzákapcsolódó iparágak, az autógyártás és az építőipar teljesítménye önmagában
kevés lehet a büdzsé megalapozásához. E tájházzá, konyhává, kalandparkká,
szabadtéri színpaddá tett kis haza nem egykönnyen talál vissza igazi
gyökeréhez: a földhöz. A magamfajta ember ilyenkor, keserű pillanatában arra
gondol, hogy ezeken áldatlan állapotokon nem segíthetne más, csupán a
Machno-féle köztársaság, amely nem tűrt meg soraiban ingyenélőket, sem
társadalmi, sem felekezeti alapon. Bár sejthető, hogy amíg az idelátogató
idegen az előadást nézi, addig a szív, s a lélek védett pozícióban van,
nyugodtan készülődhet valódi feladatára. Mert a hosszú, parasztvakító előadások
is véget érnek egyszer, s a hazai közönségnek is szembe kell néznie a keserű, s
legkevésbé sem virtuális valósággal, amely mindenképpen készületlenül éri.
Eszébe jutnak rögtön azok a vészmadárnak titulált, a valóság másik oldalán álló
embertársak, akik már évek óta húzzák a süketített fülekbe a vészharangot,
mindegy volt akkor is: birkáknak kolompszó az árnyas legelőn. Mindig
tovalendültek a dolgok, s mindig úgy tűnt, hogy van tovább, de hamarosan
ébresztőt fújnak a hideg szelek, s kihűl az alternatív csirkepaprikás. Az
eszköz öncéllá vált, a valóság másodlagossá, s a szerpentinen nincsenek
korlátok.

A remete
elgondolkodva ballagott körbe a telephelyen, miközben ellenőrizte, hogy a
reábízott gépek hiánytalanul megvannak-e. Itt legalább minden rendben és a
helyén van, s ez a tény megnyugvással töltötte el. Keresve sem találhatott
volna alkalmasabb helyet, remete-emigránsként, a világból való képletes
kivonulásra. Ami anyag ideérkezett, az innen nem ment tovább, megmaradt az
ember utáni állandóság szimbólumaként. Részenként érkezik ide minden, ami
valaha egész volt, s mostanra eltörött, elhasználódott, hogy a zöld angyali
kezek megsimítsák a homlokát, s a részt egy magasabb létfokon újra egésszé
tegyék, új életek otthonává. A remete megtörölte izzadt homlokát,
szalmakalapját egy kissé megemelte a fején, hogy a langy szellő végig
simíthasson kopaszodó feje búbján. Elmosolyodott magában, s közös nyaraik
kedves pillanataira gondolt, mikor egymást locsolták a feleségével a kertben, s
közben hangosan kiabáltak: „ide lőjetek!”, s úgy nevettek, hogy kihallatszott
az utcára, de ez nem zavarta őket, sőt még rá is tettek egy lapáttal. „ Nem baj
Tamáska, hülyéknek is kell lenni, s két hülye egy pár! Ez nem fáj!” Igaz. Nem
ez az igazán fájdalmas… Az elmúlt napok történései jártak az eszében.

Nagyon kell figyelnünk a jelekre! Ezt is
régóta éreztük mi már a Babával, hogy itt már réges- régen nem csupán a pénzről
szól a történet. Háború folyik a lelkekért, s a finisben vagyunk. Bradburyvel
szólván: „Gonosz lélek közeleg”. Mai sétáinkon ezt már határozottan éreztük
Bundival. I-nek nagyon régóta rossz a lelke. Ezt már nyugdíjas, volt tanárnőm,
Cili néni is megmondta: „Tamás, 45 éve élek itt, de ezt soha nem fogom
megszokni, ezt az idegenszívű, fojtó lelkiséget.” Egy péceli ismerősöm Éva, aki
a dohányboltban volt eladó, ő is hasonlóképpen vélekedett: „Te én nem tudom
miféle emberek laknak itt, olyan furák. Valami nagyon nem stimmel ezzel a
hellyel.” Igaz. Sokat beszélgettünk erről Babával. Úgy véltük, s most is úgy
van, hogy amióta a jó lelkipásztorok, Árpád, s a Gulyka atya hazamentek, tombol
a sötétség ezen a helyen. Míg velünk voltak fékezték a térnyerését. Azóta
lélektelenné lettek a templomok, a világi szellem teret nyert falaik között.
Talán csak az Öregtemplom a temetőhegyen, a település fölé magasodva őrzi azt a
szakralitást, amely régebben még jellemezte ezt a helyet, s idevonzott igaz
lelkeket. Sok az idegen. Az utóbbi tíz évben rengetegen költöztek ide,
elsősorban Pestről, de az ország legkülönfélébb szegleteiről is szép számmal
érkeztek ide. Változni kezdett a hely szelleme. S ez a változás most is tart.
Kimondható, hogy rossz lett az aurája ennek, a régen oly barátságos falunak.
Ezt éreztük a kutyuskával a délutáni sétán is. Nem nagyon akaródzott neki előre
menni, folyton visszafelé nézett a szokott útvonalon.  Visszafordultunk és haza mentünk. Ez volt a
legjobb, amit tehettünk, nem lett volna okos dolog erőltetni azt a délutáni
sétát. S ez már előfordult néhányszor. A kutya hamarabb megérez dolgokat, érzi,
hallja, látja, amit az ember nem azonnal vesz észre: a jeleket. Híd és vezető,
érzékeli az auráját a másik embernek, figyelni kell rá. Persze határozottan
irányítani is, nehogy megbolondítsák a mindenhonnan érkező ingerek.

A remetét
ismét szolgálatban találta a vasárnap, s amióta sokat látott kerékpárját
ellopták a Tarcsai HÉV-megállóból, azóta újra gyalog járt, mint régen. Nem baj,
egy rendes remetéhez inkább illik az apostolok lova, azt legalább nem kötik el,
s több ideje van látni és elmélkedni útközben. Mostanában amúgy is gyakran
eltűnődött azon, hogy versben, vagy prózában írja-e meg azt az elvadult
környezet átalakítást, amely immár második éve folyik a faluban. Amióta gép,
anyag és embertömegek zúdultak rá erre a helyre, s elemi erővel bontják,
rontják kicsiben és nagyban az élet megszokott formai kereteit, díszleteit.
Mintha a távlati koncepciók általunk ismeretlen nagymestere a sípjába fújt
volna, hogy kezdődjék a tánc. A vasútvonallal kezdték tavaly februárban, s
attól kezdve nincs megállás. A vonatok ugyan már járnak viszonylag pontosan, de
az állomásokon anyaghalmok, gaz és rendetlenség. Egységes tervek alapján építik
át a vonal összes megállóhelyét. Uniformizált, beton és acélszürke lesz minden,
lifttel, aluljáróval, ha majd elkészül valamikor. Határidők vannak minden
részletre, de nem látni a végét. Lebontottak mindent a trafóház és az
állomásépület kivételével. Az árnyas, öreg platánfák közül csak kettő élte túl
a munkálatokat. Kellett a hely az óriási parkoló komplexumnak, s mint
mindenhol, itt sem jut tovább a kreativitás. A hely megszokott régi arca már
csak gyerekkori emlék.  Akárcsak
hivatalban lévő kortársainak a település vezetésében, akik a szelekkel együtt
igyekeznek túlharsogni az idők szavát, alkalmazkodni a változások folyamatához,
bíztatván erre kicsinyt és nagyot. Oly beteg lelkesedéssel vesznek részt ebben
a mutatványban, mint akik biztosan látják maguk előtt a végső nagy képet, amely
semmiben sem fog különbözik a többitől. Pörögnek, forognak, úsznak együtt az
árral, mozognak, s azt hiszik, hogy haladnak. Üdvözült mosollyal, egyenletes
csapásokkal vágják maguk alatt múltjuk fáját. Nincs olyan igaz jövendő, amely
így itt tartós gyökeret tudna ereszteni.

Valami járvány
is volt, amely, mint a zárvány rakódott az utazó maszkos tömegre, mely a régi
rendezetlenséggel járja mókusköreit. És az örökösen kívül maradó, gyalogos
nehéz sorsúak meg csak nézik a dohánybolt előtt, a kerítés tövéből a téboly
eszement vitustáncát.   A szemük láttára,
s a fejük felett folyik el az élet, amelyről már csak egymásnak mesélnek
sörszagú nyári estéken. A szépszámú idegenek ez alatt, gondosan óvott
komfortzónájuk sáncai mögül figyelik környezetük pulzáló változásait. Ismerős
nyomorúságok, ismeretlen, takarásba húzódott jólétek burjánzanak e térképtelen
tájon.

A remete még
nem döntötte el a formai kérdéseket. 
Nehéz megfelelő szavakba zárni az abszurditás eme csúcsait az SCH
földjén, a mérgezett kutak országában. Második otthona, a telephely is
különösen mély, vasárnapi csöndbe öltözött. A hosszú tűnődések rövid nyara ez.

Ahogyan az öreg Matula mondta a vihar előtt:
„nagyon hallgat az idő, a madarak is elhallgattak.” Fénypászmák szemben a
birkás mezején, mint egy rongyszőnyeg világos foltjai a sötétebb mezők
között.  Ahogyan a nagy szürke felhő
húzódik el az elballagó nap elől, amely bágyatagon poroszkál hazafelé, úgy kezd
fényleni a telephely is. Néhány bátrabb madár hangosan köszön a búcsúzónak.
Vibráló pillanatok cikáznak az estben, fekete szeleken lovagolva. Aligátor arcú
felhő tátja száját az éjbe fordult égen, lehet, hogy megjön a vihar, ki tudja?
Láttuk a villám felhő-fészkeit  kelet
felől magasodni fölénk. Ez is egy nap volt a frontok verte nyárból. Az
állandóságot hiába keresnéd benne, nem lelheted meg sehol. A kierőszakolt
változások ráncai látszanak csupán, mint sebhelyek az idő homlokán.

Elnyelt minden
élőt az augusztusi hőség, a madarak és a többi jószág védett, hűvösebb helyre
húzódott, nem látni, nem hallani semmit, csupán néhány agresszívabb darázs és
légy téved be a remetelakba, ahol teljes erővel megy a ventillátor. Tökéletes
vasárnap délutáni csönd öleli magához a környéket. Gyönge szellő zizegteti az
akácok poros leveleit, árnyék sehol, magasan áll a nap, 32 fok van árnyékban,
bódéban egyaránt. Eső nem várható a közeli napokban, beállt az idő,
pillanatnyilag nincsenek frontok, sem egyéb hatások. Átmeneti nyugvópontra
jutott, s egyhelyben áll az augusztusi pillanat.

Második éve változik, lüktet minden
körülöttem, sokszor úgy érzem, mintha folyamatos lázálom volna az életem, amely
gyökerestől változott meg, amióta a Babánk hazament. Nehéz elengednem őt, talán
teljesen sohasem sikerül. Tudom, hogy ezt kellene tennem, mert hazaért, s ő is
ezt szeretné. Írnom kell, mert ez a dolgom, a második kötet pályázati kudarcai
ellenére is. Eddig is tudtuk, hogy széllel szemben dolgoztunk, éltünk. És az is
nyilvánvaló volt előttünk, hogy száz évben egyszer van olyan konstelláció, mint
2018-ban volt. Talán nem véletlenül alakult így az élet körülöttem. Két évvel
ezelőtt nem erre gondoltunk a Babával. Nem erre és nem így. Ennek ellenére itt
és most tudomásul vehetjük csupán, hogy megváltozott az életünk, arra a kis
időre, ami még adatik. Ha elfogadom, ha nem. Talán könnyebb, ha igen, mert
változtatni ezen már nem tudok. Egyáltalán: oly kevéssé vagyunk hatással a
saját életünkre, hogy az már önmagában alázatosabbá kellene, tegyen bennünket.
Főleg most, amikor szétnézve magunk körül, a hely ahol élünk, alig emlékeztet
régi önmagára. Alvállalkozók állig gépesített halálbrigádjai a sínek mentén, a
hangszigetelő szabványkerítés miatt kiirtott száz éves hársak jajkiáltásait nem
hallja senki. Mindenki nézi, de nem akarja látni. Évek óta készülnek erre.
Amióta az első vasútőrt megláttam, amikor fáért mentem a kiskocsival a közeli
susnyásba, a vasúti töltés mellett, már akkor sejthető volt, hogy készül
valami, amihez nincs semmi közünk. Ők már akkor tudták. Most mindenesetre nyári
napok járnak, örüljünk neki, úgyis hamar elillan. 

Forró csöndben
pergett el az augusztus, hallgatag nyugalomba burkolódzott a telephely.
Csöndben teszi dolgát mindenki, s az áhítatos szeptember még simogatja a
nyarat. A remete remélte, hogy hosszú ősz elé néznek a zöld lobogású fák. A
csönd, mint egy régi ruha, ismerősen simul a tájra. A csillagok a felhők mögé
bújtak, esőt hordoz az éjszaka. Ahogyan átbukdácsol a szél az újonnan emelkedő
sitt-halmokon, úgy tűnnek el az őzek, rókák, nyulak a környékről. A madarak is
feljebb húzódtak a nyugalmasabb dombok fölé. Vitustáncot jár a szél a
grimaszoló időben, amely próbálja kitalálni magát. Ez a hullámzó bizonytalanság
olyan, mint az élet körülöttünk

 Amióta
az építőipar tomboló ökle lecsapott a falura szétzilálódott minden, ami még
egyben volt. Megbolondult mindenki, s aki csak teheti, végzetes igyekezettel
bontja le a még ép tetetőket, az erős, egészséges fakereteket mindenhol
felváltja a fakuló műanyag. Belepiszkálnak minden régi épségbe, semmi nem elég
jó, ha más csinálta, s képre, hasonlatosságra uniformizálódik a jelen, s
bármerre tapogatódzik is a fül, mindenütt a múlt halálhörgését lehet hallani.
Mi meg nem tudjuk megcsinálni a tetőt a Lélekmenedéken. Nem baj. Erőnkhöz
mérten megteszünk mindent érte, vigyázunk az örökségre. Ennyi maradt, ennyi a
miénk. Minden érkező változás ellenére megőrizte befogadó és megtartó jellegét.
Akinek rossz a lelke úgysem marad sokáig, megy tovább, úgy-e Zolika? Józsi bácsi
otthonra lelt az út vége felé, amit sikerült megmentenünk elárverezett
otthonából, azt is befogadta a ház. Ahogyan a mi babánk jött hozzánk, s vele a
Kinizsiből kimentett értékek, akár keresztszüleim bútorai Veszprémből, minden
hazaérkezett a Lélekmenedékbe. Befogadtatott a lelkekkel együtt. Van úgy, hogy
a novemberi est némasága kell hozzá, hogy igaz gondolatra jussunk.

A remete
szétnézett a novemberi árva-csöndbe bújó telephelyen és a világ forgandó
dolgain tűnődött. „ Az a habzó kommunikáció, s árnyékboksz, ami egy emberi
kreáció, a C-19 körül folyik, nem veszi tekintetbe sem a valóságot, sem az
igazságot. A vezetés jojózik a krízissel, semmit nem old meg csak a saját
helyzetét stabilizálja. Tömegesen szűnnek meg a munkahelyek, a kisvállalkozások
csődbe mennek, s az adósságokat csak ütemezik, de el nem engednék a világ
farkáért sem. A bankárvilág csak nyer a válságon, míg a többség veszít. Az
egyébként is atomizált, arctalan lakosság most láthatóan is szürke, motorizált
masszává vált, egyéniséget semmilyen maszk nem fejez ki, a jellegzetes vonások
láthatatlanok maradnak, a beszédesen villogó szem-üveg-üregek ellenére is.
Megannyi létbe fúlt, zsákjába szorult, szemleszegett, maszkos Frodó. Sikerült
szétzilálni, az alternatív létezés katakombáiba szorítani a lélegző
közösségeket, mind a művészet, a sport, s a kultúra számtalan területén. A
virtuális térben nincsen élet, nincsenek nemzeti ünnepek, s a trianoni
centenárium is néma kiáltás, így lehetetlen „rendezni végre közös dolgainkat.”
A rendezetlenség fenntartása a cél, az állam működésének biztosítása minden
áron. A túldimenzionált sokféleség egység nélkül káoszt eredményez, központilag
szervezett, irányított kuplerájt, ahol van minden, s bármi megtehető
következmények nélkül, de nem mindenkinek. Magának is hazudik az, aki az
ellenkezőjét állítja. Ugyanis ezekben az időkben lett abszolút
technológia-függő minden emberi megnyilvánulás. A túlfejlett kommunikációs eszközök a végsőkig lojális média céljait
szolgálják, amely maga a vírus.”

Nem vagyunk hatással az életünkre, a dolgok
jószerivel tőlünk függetlenül történnek, s mi arra mozgunk, amerre visz
tömegvonzás. Sötét kor ez, gonosz napokkal. Kevés dolgot tehetünk, elsősorban
azt, ami még a miénk, tehát saját hatáskörben dolgozni a ránk bizottakért. Nem felejtjük
el, hogy mi is itt élünk, még ha partizánként is… Ez az üzenet: méltó módon
vinni tovább azt, amire a mi Babánk tanított: ember az emberhez, szeretettel
fordulva egymás felé. Hát távozzék szívünkből a békétlenség mérge, mert nem
tudni mennyi idő adatik még. Mi hárman együtt a lélekmenedékben, sorsverte
férfiak, felelősen egymásért, míg dolgunk van egymással, ameddig együtt visz az
út. Nincsenek véletlenek, bár az okok ismeretlenek, egyszer,- még az utolsó
előtti pillanatban - úgyis minden kiderül. Készülni kell, mert az éjek
elcsendesednek, s a karácsony nagy havakról álmodik a csillag- teli ég alatt.
Csilingelő, végtelen hómezőkről, s felettük sziporkázó csillagtengerről, mint a
teremtés legelső pillanatában. S az adventi vándorút folytatódik, húsvétos
utakon, várakozásokon át a fenyők magasáig, míg otthonra nem lelünk az Isten
közelében, soha el nem engedve egymás kezét…

A
Szent Reggel ismét szolgálatban találta a remetét. Szállt le- föl a köd körben
mindenhol, tépett fákon, bokrokon tekergett, s új emberi romokat, tört arcú
téglákat, betonoszlopokat temetve el. Most csönd ült a telephelyre, megállt a
roncsok áradása, pihennek a törmeléktermelők, s néhány napig fellélegezhet a
táj. Megállt minden, nem bontanak tovább. Haza gondolt. Zoli testvér is szolgálatba
ment. Józsi bácsi vigyáz a házra és a Bundira, rájuk pedig a Karácsony Angyala
ügyel. Angyali őrizet, szent ügyelet. Közben fordult az év, ki tudja milyen
irányba, akár az élet, melytől annyian várták, hogy valami apró szépet mutat,
legalább egyszer. A remete elgondolkodva ballagott szokásos körútján a gépek
körül. Csönd és nyugalom lengte körbe az éjszakát, csupán a tilalom őgyelgett
magányosan a januárba fordult táj dér verte zugaiban. A remete a csillag teli
égre nézett, s arra gondolt, hogy maradhatott volna velünk még egy kicsit az az
angyal, mert oly hirtelen lett jégcsapos újra a világ. Aztán a jégcsapok
leolvadtak, s maradt a tavaly óta tartó maszkabál, s vele az emlékező
nosztalgia, hogy másképpen is volt valamikor, amely nem biztos, hogy jobb volt,
de talán inkább a miénk.

 Rendhagyó
farsangi időszak következik, nálunk otthon maszk-szépségversenyt hirdetnek, az
elmebaj tehát fokozódik, de hát ez természetes következménye ennek a meghasadt
létállapotnak, amiben élünk, a bajra, s ritka örömre szabott létezés keretei
között. Fordul az idő, de hóra nincs remény. A meztelen, koszos föld nem
tisztulhat meg másban csak a márciusi hóviharban, mint régen. Taknyol az idő,
kúsznak férgek, mutálódik, aminek kell, s a vakcinák semmit sem érnek. De mintha
mi sem történt volna, úgy teszünk, mintha, de tudjuk: valami végleg véget ért.
S másképp nehezül a szív, amikor fáj. Jó, hogy vagy nekem Babám, nélküled ki
sem bírnám.

Napok
óta esik az eső, előtte fújt, fagyott, s most újra kiengedett, hordott hetet-havat,
harmatot, s most a ciklonok hátán Alaszka közelít, széppel, jóval megpakolva,
mintha nem lenne épp elég elmebajunk, maszkunk, tilalmunk, vírusunk. Lesz, majd
ne mulass telünk is, rend, csend, fegyelem, s befulladhatnak az erőszakos,
idejekorán végzett, pótcselekvés munkák is. A remete felsóhajtott, s legyintett
az éjszakában…. Mindig csak a rossz közeledik, s ha késik, akkor az a jó hír,
jobb híján, többre tőlünk nem telik. Azért nem adjuk fel, bízunk, küzdünk, szél
ellen, makacsul.