Posvány
Az út amott, mi innen még a dombon,
megyünk tovább a bokros árkon át.
Nem tűrjük el, hogy bármi visszafogjon,
átlépjük mások véres lábnyomát.
Kidőlt karók, szomorkodó növények,
a sár, mint régen, most is pont olyan.
A szél morogván dől a fák tövének,
s fejünkre fújja mérgét boldogan.
Kövér zajok között soványka ének;
legyek ragadnak zsenge szirmokon.
A gödrök partján elzüllött szírének
hangján időz száz szóra bírt rokon.
Szikár falak, romokra húzott kocsmák,
a rendre itt egy éhes őr vigyáz.
Nyitott tenyérrel hagyja, mélyre rontsák,
arcán mosoly és két ökölnyi máz.
És túl a part: határ ölelte éden,
hol célba ér megannyi küzdelem.
Ezért rohantunk? Bánt, elönt a szégyen:
a senkik csalnak mindent szüntelen.
