Egy társasházba vonszolta be a
férfit a nő. Kis előkert, megfáradt, zsengén lombosodott fa ágaskodott az
emeletig. Az esőcsatorna okádta a vizet, s a fák úgy prüszköltek, ahogy a város
szokott, ahogy az élet szokott a nagy esők idején.

A házban villanyfény lobbant.

- Adja a kabátját! – mondta a
férfinek.

A férfi kelletlenül, inkább
szégyenkezve engedelmeskedett. A nő pedig gondos házigazda módjára a kabátot
felakasztva egy vállfára, a kalapot kisimítva helyezte a vaskos fűtőtest fölé,
az függönytartóra akasztva. Mikor visszafordult, a férfi olyan szánalmasan
állt. Zakója átázott, kigombolt ingnyak alatt nem volt nyakkendő, a nadrág
gyűrött volt, s a cipője szinte szétmállott.

- Tudja mit? Itt a fürdőszoba.
Mindent vessen le. Teszek be ruhákat. Az apáméból… És van itt másféle is…

A nő a régi kis szeretőkre
gondolt, a csalókra, akik elhagyták, de hogy megalázzák, itt felejtettek
egy-egy inget, fehérneműt, egy pulóvert, melyet tőle kaptak karácsonyra. Már
többször kiakarta dobni őket, de úgy volt vele, hogy egyszer még szükség lehet
rájuk. Hát elérkezett az a bizonyos „egyszer”.

- Inkább elmennék – mondta a
férfi egészen váratlanul.

- Maga megbolondult! Most,
hogy végre biztonságban van.

- Nekem nem a fedél és a
száraz ruha ad biztonságot.

A nő most nem válaszolt.
Bolondságnak tartotta a férfi szavait. Törölközőt keresett. Egy szappant, s
megtalálta az apja egykori papucsát.

- Most menjen be szépen a
fürdőszobába, s hozza rendbe magát. Addig én csinálok valamit. Valami meleget,
hogy ne halljon éhen. Gondolom, ma még nem evett. Még borom is van – kapkodott
a gondolatai közt.

- A férfi bólintott.
Ügyetlenül, mint aki ehhez a közönséges mozdulathoz nem volt hozzászoktatva.
Ahonnan jöhetett, ott nem szoktak bólintani, gondolta a nő. Hirtelen a férfi
kezére nézett, mely ápolt volt, talán túlságosan is az. Nem egy gyilkos keze.
Inkább valami elkényelmesedett irodakukacé.

Miután a férfi valósággal és
szégyenlős kisgyermekként bezárkózott a fürdőszobába, ő étel után nézett. Van
még egy kis tortamaradvány fonnyadozó csokiöntettel. Egy kis sonka, kétnapos
kenyér, mindenféle zöldség, mely a fogyókúrájára vásárolt össze. És tényleg
maradt itt néhány üveg bor azokból a napokból, melyeken azt hitte, hogy szeret
és szeretik. És nem itta meg, mikor tudatosodott, hogy nem szeretik, s magának
meg kellett küzdenie a szeretetével. Aztán a férfire gondolt, aki a
fürdőszobában van. Mennyire más, mint akikhez szokott. Bizonyára nincs autója,
mely manapság olyan férfiatlan. Különben nem egy buszmegállóban ücsörögne, mint
valami ázott ürge. S talán lakása sincs már, mert elüldözte egy nő. Egy feleség
vagy szerető. Ez a férfi most egy kivert és elüldözött kutya, mely a rúgáshoz
szokhatott, s a simogató kéz gyanakvóvá tette.

Miközben erre gondolt,
felszelte a sonkát. Szép formásra, ahogy azoknak a másik férfiaknak tette.
Szépen megtálalt, még evőeszközöket is tett az asztalra, a fehér abroszra,
melyet ösztönös mozdulattal vett elő. Gyertyára is gondolt, de azt túlzásnak
tartotta. Aztán mégis gyertyát gyújtott. Hármat is, mert az egy összetartozást
jelentett volna, a kettő kettejüket, a három azonban közömbösséget sugallt.

A nő a maga szabados módján
evett, míg a férfi kimért, megtervezett mozdulatokkal. Nem vizsgálták egymást,
mégis érezték a másikban a különbségeket. De az eső, az óvatosan lobogó fények,
a házra térdelő csend meghitté tette ezt a vacsorát. A nő arra gondolt, hogy
valami halk zene jól jönne, esetleg táncolna, mert ez a férfi olyannak tűnt,
mint aki gyengéd partner, akinek átengedheti a derekát. Bár az összekapkodott
ruházat miatt mulatságos lenne az apja elhordott ingét, egy szeretője inkább
viccesnek szánt pulóverén keresztül a vállára dőlni ennek az idegennek, ennek a
nem annyira férfias férfinak. Mert ő jobban szerette azokat, aki nyersebbek,
akikben a férfiasság még ösztönszerű, mint ezekben a keskeny kézfejekben..

- Mivel foglalkozik? –
kérdezte váratlanul, mert zavarba jött attól, hogy a férfi észrevette az ő
kutakodó tekintetét.

- Valamikor tanítottam. Ma már
nem.

- És most?

- Itt, a postán dolgozom.  Amolyan segédmunka.

- Miféle?

- Kötegelek, ellenőrzök,
pakolok, rendszerezek. Mikor mire van szükség.

- Mit tanított?

- Ez fontos?

- Igen, engem nagyon érdekel.
Nem voltam jó tanuló, s most egy tanárral ülhetek egy asztalnál – mondta a nő,
s mosolygott, mint egy kisdiák, akinek a fejét megsimogatják, s úgy érzi,
mintha számítana valakinek, egy okos embernek, olyasvalakinek, akire felnéznek.

- Klasszika-filológiát. És még
másféle dolgokat.

- Az micsoda? – kérdezte a
nőt, noha hallotta már ezt a kifejezést.

- Régi nyelvek. Nem fontos –
és most elmosolyodott a férfi.

Olyan szerethető, kissé
önironikus mosollyal. Mintha szégyellené, hogy olyasmik rajzolják meg az
életének apró ösvényeit, melyeket mások nem szeretnének még ismerni sem.

- És miért hagyta abba?

A férfi most minta
visszatekintett volna néhány évnyire, a sors napos oldalára. Legalábbis ez a
tekintet ezt sugallta a nőnek.

- Inkább a nyelvészet hagyott
magamra. Úgy döntött, buta diák és még butább tanára vagyok a fontos dolgoknak.

- Ezt nem értem – felelte a nő
megzavarodva ettől az együgyű paradoxontól.

A férfi kezébe vette a
kistárnyérján lévő uborkát.

- Látja ezt? Mennyi
bölcsességre ad ihletet ez a kis valami.

- Az csak egy uborka – mondta
a nő mosolyogva.

- Keserű az uborka? Dobjátok ki./Tüskebokor van az úton? Kerüljétek
meg./Mindössze ennyit kell tudnotok.

- Da azért ez még nem keserű –
felelte zavartan a nő.

- Nem is erről írták ezt –
nevette el magát a férfi.

Nem volt benne semmi lenéző.
Inkább a jótékony egyszerűség felismerése volt ebben a nevetésben. Mert maga a
gondolat is olyan nyilvánvalóan egyszerű volt. Majdnem ostobaság, de a férfi
tudta, hogy a ’majdnemek’ a világ
megtartó erői, melyek a világ össze nem illő eszméit vagy értelmetlenségeit
végül is egymásba hajlítják.

- Miféle őrült ír efféléket? -
kérdezte váratlanul a nő.

- Tapasztalt férfiú…

- Fogadjunk, valami ostoba
költő. És a vers címe: az uborkaárus elégiája.

A férfi elnevette magát.
Először és felszabadultan. A nevetése már nem is az együgyű párbeszédnek szólt,
hanem az őszinteségnek. Annak a gyermeki őszinteségnek, mely nem veszi komolyan
a komoly dolgokat.

- Nem, ezt Marcus Aurelius, a
római filozófuscsászár vetette pergamenre – felet a férfi, s hosszan megbámulta
a nőt, aki olyan kedvesnek tűnt fel előtte, s olyan magától értetődően egyszerű
teremtésnek, mint a Marcus Aureliusi gondolat.

- Most ez nagyon tanárosan
hangzott. Pfuj. Még a végén idehozza nekem az iskolát – mondta a nő tettetett
ellenszenvvel.

- Semmi ilyesmit nem akarok –
nevettek újra együtt.

A nő rácsodálkozott a férfi
nevetésére. Még nem látott senkit így nevetni. Ilyen egyszerűen, ennyire
okosan, és ugyanennyire szomorúan. Mindig érezte, hogy a dolgok két pólus
között feszülnek. A hanggal együtt mérik ki a csendet, a sötét folt mindig egy
világost takar el, a boldogság azért boldogság, mert jobban látszik, mint a
látható fájdalom.

- Van nekem is egy verses
kötetem – mondta hirtelen.

- Tényleg?

- Tényleg… Ne nézzen már le
ennyire!

- Soha nem tennék ilyet.

- De nekem nem kell. Amik
benne vannak, csak szépek. Olyanok, mint a virágok a konyhaasztalon. Két-három
nap, és elfonnyadnak.

- De a versek sok év után is
olvashatók.

- Bennem meghalnak.
Elolvastam, s kimúlnak. Nem adnak semmit, hisz kint több minden van. Én jobban
örülök a valóságos reggeleknek. Vagy az igazi tavasznak, melybe megmoshatom az
arcom.

- Ezt nagyon szépen mondta…

- Nem versből tanultam –
nevette el magát a nő.

- De akár le is írhatta volna
egy költő…

Most a férfi nevetett. Még
most sem felszabadultan, csak hirtelen jött eszméletvesztéssel. Mintha
megfeledkezett volna arról, hogy miért is van itt.

- Mindjárt hozom. És beleírom,
amit maga olyan költőinek tartott.

Beszaladt a szobába. A kevés
könyvből kiválasztotta azt a régit. Valami szép kis kötésű antológia volt
szerelmes versekkel. Gyorsan beleírt, aztán eszébe jutott valami. Pénzt vett
elő, s azt beletette középen, a lapok közé. Kis megtakarítása volt egy új
cipőre. De eszébe jutott a cipők diktatúrája a nők felett, s már nem is
tartotta ostobának és felelőtlennek magát.

- Itt van – adta át a
férfinak, aki egyből bele akart tekinteni.

- Nem szabad! Csak egy valódi
tavaszi nap. Mikor nem esik ilyen ronda eső.

- Rendben – mondta a férfi,
majd megnézte a kabátját, mely szinte teljesen száraz volt. A könyvet
belecsúsztatta a zsebbe.

- Én nem tudok magának semmit
sem adni.

- Már adott. Nevetést. Ebből a
házból úgyis ki van tiltva – mondta a nő, s hosszan kibámult az ablakon, ahol a
nagy és loncsos fák megrázták magukat a széltől.

Éjfélre járt, mikor
szeretkeztek. Nem úgy, ahogy a szenvedélyesek szoktak. A nő átengedte az
irányítás jogát a férfinak, s ez az együttlét olyan szenvedélytelenségében is
izgalmas volt, melyet a nő sosem érzett és élt át. Olyan volt, mint egy
keringő, melyben végre nő lehet, s olyan fiatalos volt, mint az első, melyet
még túl fiatalon és keresve a boldogságot élt át.  Rábízta magát a férfira, mert érezte, hogy
valaki elvesztegette, eldobta, leselejtezte ezt a férfit, s az a benne maradt
összes jóságot most egyedül neki akarja átadni. Ő pedig ki akarta űzni magából
egy másik férfit, aki benne maradt, mint valami önkényes lakásfoglaló. De a
teste nem lehetett szentély, csak olcsó konyha, kamra, lefüggönyözött
hálószoba, melybe a hétköznapi gondok az ágy alá bújnak. Két ember hadakozott
egy-egy másikkal, két megtalált szerető, két kifordított élethelyzet a
jövőtlenség pillanatnyi aktusában.

Reggel lett.

Az eső elfáradt, s a tolakodó
fények kaparászták az ablakot, a függönyt, a szomorú ujjak által vetett
árnyékot. Mikor a nő feleszmélt, egyedül volt. Meztelenségéből is felébredt, de
hiába kereste a férfit, az már nem volt a házban.

A ruhája eltűnt, a kölcsönruha
pedig szépen összehajtva feküdt a fotelben. Mikor felöltözött, arra gondolt,
hogy ez a férfi nem tehetett olyat, hogy egyszerűen lelépett.  Nem tűnt ilyennek. Talán elugrott a boltba,
esetleg valahol cigarettázik. Az udvaron vagy az utcán. Bár nem érzett rajta
cigarettaszagot. Hirtelen meglátta a sárban a sietős lábnyomokat, melyek
eltűntek a vizes betonon.

Kerékpárra ült.  Nem gondolkodott, a kerékpározás volt a
legkézenfekvőbb cselekedet. Arra gondolt, ha a pedált tapossa, kitapossa
magából a tegnapot. Az éjszakát. És a reggeli kellemetlen ébredést.

Legurult a kis domboldali
úton. Aztán egy kereszteződésnél elfordult. Egy bolt előtt hevesen vitatkoztak.
Nem törődött velük, hiszen neki magával volt vitája. Közben eszébe jutott a
tegnapi sorozatgyilkosos gondolata. Talán mégis az volt a férfi, de megszánta,
s most sietősen távozott, mielőtt meggondolja magát.

Mikor kiért az országútra,
rendőrautót látott az útszélén álldogálni. És négy-öt embert. Mikor odaért, az
egyik felemelve a karját rákiáltott:

- Kérem, menjen innét!

Ekkor látta meg a férfit,
ahogy fekszik az útszélen. Mint egy részeg, akit az önkívület néhány tántorgó
lépés alatt ér. Néhány méterrel arrébb feküdt a könyv, melyet ő adott.
Dulakodásnak nem volt nyoma. Valószínűleg nem a pénzért ölték meg. Csak a pénz
vagy ékszer reményében.

- Kérem, forduljon vissza! –
ismételte a rendőr erélyesebb hangon.

- Én ismertem őt! – mondta a
nő, s hirtelen szédülni kezdett.

Mintha két kar megragadta
volna, hogy ellökje. Akkor meghallgatták. Hárman állták körül, s ő elmesélte az
ismeretségüket a nevetést, Marcus Auréliust és a szeretkezést kihagyva.

- Úgy tűnik, semmit nem vettek
el tőle – mondta a rendőrtiszt.

A nő pedig arra gondolt, hogy
ez a mondat milyen fájdalmasan ostoba. Hiszen tőle is elvették az életet.