Ránk
feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint
kinőtt hálókabát.
Foszlott
avarra perdülő
júliusi
szél játszótársait keresi egyre,
s felismeréssé
szelídül benne a tény:
szép,
emberszagú csendben, magában él
minden
kérgesre cserzett gyönyörűség.
Idegenek
mosolyogva integetnek feléd,
mikor
a hajnali csend lándzsája
halántékodon
át szívedet szeli szét.
Vigyorogsz
feléjük: minden rendben,
nyugodtan
mehettek tovább a dolgotokra,
hisz
vár reátok, a lusta vasárnap délutánok
tompító
sörbe fulladt kábulata, mikor
egy
lélek sem jár a tettek mezején…

Ránk
feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint
kinőtt hálókabát.
Trópusi
délutánokon sietve alszanak
még a kicsiny orchideák,
mielőtt
mérgük balzsam-illatát reánk bocsátanák.
Állig
ér a kábulat álma,
riasztó
neszre se rezzen a szem.
Béke-hiénák,
nyájba tömörülten ordasokra lesnek,
maszka-fesztiválok
forgatagában szédült idealistákra,
fogyott-álmú
nincstelenekre, kik láztól dadogva
emlegetik
fel a hősi múltat,
s
cserepes ajkukon átvérzik a szó.

Ránk feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint
kinőtt hálókabát.
Másnak
látszik minden, mint ami van,
s a kicserzett
időben alszanak az orchideák.

2014-2022