Második ecloga

Non
equidem invideo; miror magis: undique totis


usque adeo turbatur agris


Sorsod
ugyan nem irigylem, bár bámullak – a bajtól


Messzi határunk oly hangos!


(Vergilius)


 


HANG


Ébredj!


Tárd ki az ablakod! Ősz van; rosszak az álmok,


s házad mélyén vak szívvel reszketsz egyedül most.


Nézd, a kevély nap, rőt sugarakkal járja a rétet!




PÁSZTOR


Távoli hang, jöjj!


Jöjj! Hadd lássam az arcod! Mert te, ki szirteken átszólsz,


most megijesztesz!


HANG


Nem kell, hogy félj! Itt vagyok, erre,


ím, hol a parton borszín lánggal ájul a hullám.


s vad, buja orkán meztelen égből ökleit ejti.

PÁSZTOR




Hallak, s félek, hogy te csak én vagyok bús egyedül, s az


őrület izzik vén koponyámban. Ismerem én ezt!


Fajtám százezer éve megéli az elme halálát.


HANG




Kérlek, régi barát, ne emészd magadat! Te – te vagy, s én


egykoron elhagytam szigetünket!



PÁSZTOR



Távoli tájak!


Elcsalták azokat, kiket ábránd és a kalandvágy


megfertőzött. Hát te is ily’ mód ostoba voltál?



HANG



Hidd, nem a forró vér vitt engem a messzi vizekre!


Én nem vágytam a féktelen és vad vízfalak árját!


Én nem vágytam villámoktól terhes egeknek


őrült arcait újra megélni a végtelen éjben.



PÁSZTOR



Mondod, s én hiszem azt: nem az önzés vett el e földtől.


Mégis rossz elmémre telepszik a félsz, hogy a léted


égi határokon túl a végtelen űrbe repült át.



HANG



Már tudod, annak kellett lennem, kit csak az ég bír,


föld már nem lehet úr rajtam.



PÁSZTOR



Ó, a halál! Iszonyú rémként szól mégis a mélyből!



HANG



Más a halál! Más ég és más táj. Nézz fel az égre!


S hallgasd angyali hangját. Rőt patak szép dala szálldos,


s fák folyosóján reggeli fény zsong.





PÁSZTOR



Föld a hazám, s mind benne, mi szép és jó. De te múlt vagy.


Romló húsodon ébred nyüzsgő lárvahad. Én már


nem láthatlak többet e réten! Nem vagy egész már!


Léted eloszlott…


Inkább mondd, hogy vett el a végzet?


Távoli tájak ölén?



HANG



Vad harc dúlt, és besoroztak,


Rabként vittek a gályák dögszagtól haragos part


öblein át, hol a hús feketén füstölt, s a halottak


tornyai nőttek. Óh, az a bűz, és rengeteg állat


ronggyá tépve hevert lenn. Borzalom mind, ami ott volt,


mit soha emberi szó el nem mondhat.



PÁSZTOR


Bizonyára

szép s nemes éveket is éltél…



HANG



Nemes éveket? Rég volt!


Mégis látom a tengert, dús arany alkonyok gyúltak,


s vízre omolva a sápadt holdfény űzte hajónkat


északi tájakon át, hol jégsziklák dideregtek


gyilkos fagynak zord iszonyában.


Mennyei táj ez…


S láttam más szép földeket is. Palotákat a tópart


vad meredélyén, s messze a templomok oszlopos éjén


járva merengtem. Nap nap után éltem gyönyörök közt.



PÁSZTOR



Aztán jött vér, harc, tűz, éhe az emberi bűnnek…



HANG



Tudnod kell, a halál, mégis koszorúja a létnek!



PÁSZTOR



Engem a nyájam s kunyhóm tart meg, jó nekem itt, hol


kandallóm tüze vár rám, s a nap isteni trónján


földemet élteti.



HANG



Óvd hát éltedet, s járj e világban


tiszta örömmel!



PÁSZTOR



Úgy legyen!



HANG



Indulok! Éjre sötétül


ég és föld, s már nem látlak! Gályám örök útra


visz messzire engem…



PÁSZTOR



Múlik az ősz és téli napoknak vad szele jár itt,


s lassan indul a nyáj a mezőn át, s újra magamban


élem az élet szent idejét.