Kincses Kolozsvárt látta meg a napvilágot 1890-ben ezen a napon, és ugyanott, megélve Horthy katonáinak boldog bevonulását szülővárosába 1940. szeptember 11-én, hunyt el 1941. október 24-én. Ő is elmondhatta Gárdonyi Gézával, hogy „csak a testé”-t őrzi a temető, az öreg házsongárdi, az azt mindörökké túlélő lelkét viszont versei, melyek „nagy magyar télben picike tüzek”-ként égnek tovább, kérve, mint sírfeliratán olvasható, minden magyart: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária gyermekeként született. A kolozsvári Református Főgimnáziumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán hallgatott négy évet. Már ekkor eljegyezte magát az irodalommal, nem utolsósorban Makkai Sándornak köszönhetően. Költeményt először az „Új Idők” című szépirodalmi lap közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa lett az „Erdélyi Szemlé”-nek, majd 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az „Erdélyi Szemlé”-ből átalakult, a két világháború közti erdélyi magyar irodalmi élet egyik meghatározó fórumává vált „Pásztortűz” folyóirat. Rendszeresen publikált ugyanakkor az anyaországban megjelent, Tormay Cécile szerkesztette „Napkelet”-ben is, lelki rokonságra lelve legkiválóbb írónőnkben.

1918-ban kezdte írni, bujdosóként megsejtve Erdély közelgő sorsát, „Végvári” álnéven magyarságverseit, melyek hamarosan két kötetben jelentek meg (Segítsetek! (Budapest, 1918), Végvári versek (Kolozsvár, 1921)), és a többivel (Fagyöngyök (Kolozsvár, 1918), Mindhalálig (Kolozsvár, 1918), Csak így... (Kolozsvár, 1920), Vadvizek zúgása (Kolozsvár, 1921), A műhelyből (Kolozsvár, 1924), Egy eszme indul (Kolozsvár, 1925) Atlantisz harangoz (Kolozsvár, 1927), Szemben az örökméccsel (Kolozsvár, 1930), Kenyér helyett (Kolozsvár, 1932), Romon virág (Kolozsvár, 1935), Magasfeszültség (Kolozsvár, 1940), Egészen (Kolozsvár, 1942)) együtt nemcsak huszadik századi, hanem egész egyetemes irodalmunk egyedülálló – a hozzá mégoly rokon lelkű költők (mint Alföldi Géza, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Mécs László, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád) világától is eltérő, alkotásaikkal ugyanakkor egyenrangú – remekművei.

A legnagyobb hatást természetesen „Végvári”-verseivel váltotta ki, melyek közül számos (különösen is a torokszorító „Eredj, ha tudsz!” ) a két világháború között irodalmi tananyaggá és nemzedékek hitvallásává vált, 1945-ben viszont betiltották őket (így csak a magyar nemzeti emigráció körében maradtak ismertek). Öröm tapasztalni, hogy bár az iskolákban még mai is alig hangzik el neve, nemhogy országrészeink elrablásába soha bele nem nyugvásunkat hirdető verseinek bármelyike, mégis egyre többen fedezik fel és tanulják meg őket (A gondolat szabad, A máglya tetején, A megtagadott eskü, Az Ige, Búzavirág a magyar határról, Egyszer majd talán mégis vége lesz, Elpártolt liliomszál, Én még szabad vagyok, Erdély magyarjaihoz, Félnek a poroszlók, Ha nem lesz többé iskolánk, Halotti beszéd a hulló levelekhez, három szín, Keserű kérdés ahhoz, akitől nincs hova föllebbezni, Köt a rög, Magányos cipruság (Tisza István ravatalára), Magyar gyermekek, Magyarok mindenütt…, Mátyás szobrával szemben, Mennyi arany, Mi mindig búcsúzunk, Míg áll a vár, Mindent felírunk!, Mindhalálig, Nagy Magyar télben, Nehéz homályba (Tormay Cécile-nek ajánlom), Nem nyugszunk bele, Öröktűz, Segítsetek!, Szó és tett, Szóla censor, Templom és iskola).

Születésnapján Halotti beszéd a hulló leveleknek című versével emlékezünk életművére.

Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk, vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zúzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk.
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Ifj. Tompó László - HunHír.info