Gyermekek szenvedése, ártatlanok kínja, háborúk, haláltáborok,
katasztrófák, kínzó betegségek, népek és egyének sorstragédiái mind-mind
kérdésként kiáltják? Miért? Miért?! Választ várunk.

Mi a válasz? Ki ad magyarázatot? Még Isten sem talál szavakat, "csupán"
elénk állítja a Feszületet. Lázadó vagy kétségbe esetten könyörgő miértjeinkre
ez az Ő válasza. Megtestesült Isten Fia a kereszten. Isten válasza. Értjük?

Maga az Isten szenvedi szenvedéseinket. Amilyen kínzó a kérdés,
olyan csodálatos a válasz... Jézusom kiáltó kétségbeesésed: " Istenem,
Istenem, miért hagytál el engem?! " Kétségbeesésem örvényében velem
vagy.  " Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. " - nyugalmad
feltétlen bizalommal nyugtat,   bár a miértek maradnak...

Schütz Antal megrendült lélekkel elmélkedik a nagypéntekről.
" Úgy vállalta Isten az emberrel való sorsközösséget, hogy vállalta a
tragikumnak, a bűnnek legérettebb gyümölcsét, a halált is... ennek okvetlenül
lesz mélyebb értelme is... a történelem éjfele és rendeltetése: kivirágozni
húsvétban, ha vele szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk. (Róm 8,17) És
sejtelme kél az embernek, hogy miért lett a történelem kulcsa ez az egyberótt
két igénytelen fa, a kereszt."            
                     
                     
    Hegedűs Lóránt református teológus így elmélkedik a feszület
előtt: "... mi a 20. században Isten nemlétét tapasztaltuk meg
világháborúkban, haláltáborokban. Sokan azt mondják: Istennek egy mentsége van,
hogy nem létezik. Aki ezt a 20. századi életérzést soha nem tapasztalta meg,
nem 20. századi ember... S innen kell eljutni odáig: DE VAN! MERT EZT Ő IS
MEGSZENVEDI, MIKOR EMBERRÉ KONCENTRÁLJA MAGÁT A GOLGOTAI KERESZTEN. S Ő is
számtalanszor isteni végtelenséggel belerendül abba, hogy százmilliószorosan
szenvedje meg a mi legkimondhatatlanabb  szenvedésünket . Ekkor lesz a
magától értetődő Istenbe vetett hitből s nihilista hitetlenségen át
NEM-MAGÁTÓL-ÉRTETŐDŐ ISTENBE VETETT HIT, amely viszont minden kritikát kiáll.
"

Tér és idő keresztjére vagyunk verve mi emberek. Elalélunk -
amint vallja egyik versében Pilinszky - aztán a szálkák felriasztanak.
Szenvedésünk mozdítja fejünket. Hová, kihez forduljunk? Próbáljuk a
Megfeszített felé fordítani arcunk. A vérünkben, idegeinkben, élő húsunkban
hasító fájdalom   értelmet keres. Talán "csak" annyit,
amennyit Pálos Rozita költő kér: " Jaj ne hagyj el Istenem! / Kívüled már
senki nem / Gondol énvelem. / Mint szarvas a friss vizet / Vágyom tiszta
közeled. / Sírsomnak adj nevet!  "

" Nevet " - miért szenvedünk, értelmet az
értelmetlenségnek, az elmondhatatlan szenvedésnek, ki adhat? Ő, aki a kereszten
függ és képes azt mondani a fejét feléje fordító embernek: " Még ma velem
leszel a paradicsomban. " Imádkozzunk Pilinszky szavaival: " Temess a
karjaid közé, /ne adj oda a fagynak, / ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose
lankad. /    -  Légy reszketésem öröme, / mint lombja a fának: /
adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak. "

FESZÜLET útszéleinken, falvak, városok központjában,
templomokban, otthonunk falán. Bánt valakit a Megfeszítettre emlékezés? Unalmas
látni itt-ott, oly sok helyen. Annyiféle anyagból s annyi formában?  Vajon
mi a titka annak, hogy bár gyötrelmes szenvedésre emlékeztet, mégis nyugalmat
és békességet ad? Hamvas Béla írja: " Minden szeretet ősképe a golgotai
áldozat: önmagamat odaadni. "    -     Innen  a
Feszület tisztelete, megunhatatlansága, elfogadása, tűrése, igénylése,
tisztelete. Jézus a kereszten " s ahogy kinyújtja karjait, elámulunk:
oldalsebében elfér a világ." (Vasadi Péter)