Mintegy varázsütésre, kiürültek az utcák, senki sehol, mintha itt sem lettek volna azok, akik kitöltöttek egy zaklatott, délelőtti pillanatot. Áldott, átmeneti nyugalom ül a városon, amikor kutyámmal járom a lecsöndesedett, embertelen tájat. Fényarcú, lelkekkel telt szél bújik át az idő résien, át a kocsikon,kutyákon, házakon, madarakon, sztyeppén és ugaron, telkeken, romokon, pincéken, odúkon, hajléktalan udvarokon, hol a magány csak magával rokon, s a megörökölt táj emléke csak a szívünkben hagy nyomot. Nincsenek kevesen, akik már elmentek innen, s felettük elhalt a kopott búcsúszó, s nevük a tisztakezű, tegnap érkezett, ártatlan idegeneknek semmit sem jelent. De mi itt vagyunk, s még maradtunk ahhoz elegen, hogy emlékezzünk, s emlékeztessünk azokra, akiknek már nem dereng a neve sem…
2022-02-17
![](https://scontent.fbud5-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/277306897_5356139764420675_6630745738152152475_n.jpg?_nc_cat=106&ccb=1-5&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=tw8ey-o4TLEAX9n0buW&_nc_ht=scontent.fbud5-1.fna&oh=00_AT-vd0xLMyfBVD_WkgNUCZAVR9reOGhVyE0F3fyEKsg91Q&oe=62445475) |