Még úgy emlékszem Attilára, ahogyan
apámra,
századok múltán is ép, tiszta a kép,
mert nincsen ennek más határa, csak a
végtelen ég.
Havatlan, úttalan utakon jön a
summáslegény,
szóra vetkezetten, idegtépő szelekbe
fogódzva,
mint az álmatlan korszak apostola, az
időtlenség
koldus tarisznyájával a vállán, mendegél, akár
az a dalnok,
aki mélázva ballagott hajdanán az utcán
lefelé.
Csillagszegény, summátlan éj, kopasz hold bámul
az ágrólszakadtra. Semmi-ruhája rongyos
televény,
horpadt kalapja homlokára tolva, s már
messziről
int felénk, megint,  s mi alig látjuk ma benne magunkat,
szóratván magunkból, mag-unokáinkból
kifelé.
Hitetlen, lehelet éj, kozmikus közöny
csöndje kábít,
mikor feledhetetlen árvasága az arcunkba
világít.

Városod peremén vérző tócsák, gyomok,
dudva,
lerontott üzemek szilánkszemű  ablakai merednek
az  elhagyott
pályaudvarok felé. Rontott kölykök
bandáznak ott, ahol valaha a munka napja
ragyogott.
Álmok olvadnak, romlott prédikátorok őrült
urukat
dicsérik, s régi-új idegenségek hideg
vasaitól vérzik a szív.

És megállt a szél. Sötétlő csönd világít a
gyárudvaron,
ahol az utak összefutnak, s vándorútja
végén megpihen,
és fáklyát gyújt az emlékezet. Mi még itt
várunk rád…

2022-01-18