A szembeszélbe nagybetűt kiáltok,

ahonnan jöttem nincsenek hegyek,

a csillagok nem lámpafény-szilánkok,

nem tűnnek el, ha innen is megyek.



A múlt kísért, a most, akár a börtön,

nehéz idők, sok minden hasztalan.

Mi összegyűlt, a holnapokra költöm,

a jóslatoknak szörnyű hangja van.



Széthull a rend, az ember megbolondul,

elnyűtt igék közt térdre kényszerül.

Semmit sem ért, nem néz a dolgokon túl,

csodát remélve bambul tétlenül.



Alkudni kezd, saját zsebére számol,

hibákat halmoz, mentséget keres.

Egy perc alatt kifordul önmagából,

s hogy félrelépjen, több, mint módszeres.



Bálványt imád, a hírhozóknak hódol,

utál s ítél, a falra bátran ír.

Új hőst teremt akármelyik csalóból;

mindent kibír a szent plakát-papír.



Habzsol, vedel, kimért szerektől szépül,

már azt se tudja, férfi vagy leány.

Miért van itt, azt elfelejti végül;

az égre köpköd és a földre hány.



A szembeszélbe nagybetűt kiáltok,

ne bánts ezért, hazudni nem lehet.

Mit olvasol, nem szépre fent sirámok,

nem más ez itt, csupán egy látlelet.

(megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)