Nem
megyünk el szó nélkül veszteségeink mellett.

Minket is minden utolért, nem tértünk ki
semmi elől,
mentünk, ki hogyan tudott, olykor
bukdácsolva is az úton,
s volt, akinek útközben már nem volt több
menedék,
s néhányunkra túl hamar ráhajolt a bánat,
a megörökölt veszteség,
s bűneinkre, hibáinkra, ha van is
magyarázat, csak fönt lehet bocsánat…
Belenőttünk egy rendbe, s úgy tűnt, hogy
jó irányba visz a szél,
munka,
becsület és elkötelezettség szép reménysége volt a társunk
útjainkon, amíg felettünk „az évek múltak,
mint a percek”,
s utánunk felnőhettek békében az újabb,
különös nemzedékek,
kik azóta messze szálltak, s szemükben már
nincsenek miértek.
Sokan beleőszültek közülünk a reménytelen
kényelembe,
s megvárta őket a súlyos idő, a kórház és
a névtelen temetők…
S most
arra riadsz, hogy lassan elfogyunk, s fogytán a levegő is
körülöttünk, s nincsen más menedékünk,
mint a múltunk,
a bevallatlan, s mégis letagadhatatlan
biztos örökség,
amit így
a vége felé vállalnunk kell végre,
mert mellettünk
a fantasztikum távlataiba téved az, aki
tükreinkbe belenéz.
Mi még pontosan látunk titeket, s égben
lebegő motivációitokat,
mint a semmibe meredő léggyökereket, és
sejtjük közben,
hogy mindig meglepő lesz nektek, ha a
sorok között
valami 
régit felismertek, s végtelen
lehet az gondolatmenet,
amely halhatatlan
hagyományainkhoz visszavezet.

Ideje van hát a megállásnak, s szétnézve
ebben a hazában,
égre tárt karokkal, tiszta tekintettel
megölelni egymást bátran…

2022-07-04