Lehet,
hogy a sorsszerűség, a karma ami Vetésre vezényelt.
  Alig 50 kilométerre
szülőfalumtól, egy szinte más világ tárult elém. Ahogy belemélyedtem egy kicsit
a helytörténetbe, rájöttem, hogy jelentős történeti múlttal rendelkezik a
település. Erről már számos írásban beszámoltam, most azonban csak egy dolgot
szeretnék kiemelni, bár ez talán a legtöbbet mediatizált.
  Már postás voltam és
vidáman, vagy éppen nem úgy, karikáztam a falu utcáin, ismerkedtem házakkal,
utcákkal , emberekkel. Rövidesen köszönőviszonyba kerültem szinte az egész
lakossággal, hisz valamilyen formában a posta és ők keresztezték egymás útjait.
  Sokszor megálltam beszélgetni, vagy épp csak üdvözöltük egymást vidáman az
emberekkel, aztán ment ki-ki a maga dolgára. Legtöbbet azonban Orosz Laci
bácsiéknál üldögéltem, persze csak ha időm volt rá. Jól esett megpihenni az aznapi
biciklizést és váltani pár szót a falu, vagy éppen magunk gondjáról, bajáról.
Mindig megkínáltak valamivel, ami kéznél volt, sőt, a frissen főzött
pálinkákból is kaptam olykor egy–egy üveg kóstolót.
  Utamat mindig a Fő utcán kezdtem, neki a faluvégnek, ahol két nagy ipari
létesítmény, a Bardi Industry és az Unicarm működött. Ide számtalan ajánlott
küldeményt és egyebeket kellett szállítanom napi pontossággal. Ezeken az
útjaimon feltűnt egy régi ház, aminek előterében egy mondhatni makettszerű kis
épület állott, tetején hatalmas vasból készült keresztekkel. Mi a csuda lehet
ez a kis házikó azokkal a nagy keresztekkel? -furdalta az oldalamat a
kíváncsiság. A ház jóval idősebbnek nézett ki száz évesnél, jellemző vetési
stílusú, kontyolt deszkahomlokzattal, valamikor biztosan náddal volt fedve,
L-alakú tornáccal, s a régi házakra emlékeztető első homlokzati
padlásfeljáróval. Az évszám deszkába fűrészelve sajnos hiányzott a
homlokzatról, mint a szembe szomszéd házról, helyette két kis ablak volt a
feljáróajtó mellett. Egyszer jártam is benne, mielőtt átépítették volna,
hatalmas mestergerendája volt. Kik lakhattak abban a házban és vajon miért
építették azt a miniatürizált épületet a ház előtt lévő kiskertbe, ez egyelőre
megoldatlan kérdés volt.
  Aztán egyszer vettem a bátorságot, bementem a
kisajtón, a tornácról átmentem az elburjánzott virágoskerten. A miniatürizált
épületen hátul volt egy padlásfeljáró, elkorhadt ajtóval, három oldalán zsalus
kis ablakokkal. Elől, az útra néző nagy, szintén korhadozó ajtóval. Az ajtó egy
pánttal volt bezárva, ami egy gerendába ágyazott karikára passzolt, és egy
letört ágdarab helyettesítette a lakatot. Mély lélegzetet vettem és kinyitottam
a szuvas ajtót. A mindenfelől csüngő pókhálók mögött lévő alkotás szíven ütött.
Sokáig álltam az ajtóban, nem engedett el a látvány.
  Később kiderült a
története is ennek a kis laknak. Az első világháborúban a galíciai fronton
elesett 22 éves fiának emelte ezt a hajlékot a fájdalomtól megtört szívű, 60 év
körüli apa. A fiú augusztus 26-án ért a frontvonalba, az első bevetésen halálos
sebet kapott, amibe 28-án belehalt. Teste valószínűleg tömegsírba került.
Szülei hiába várták haza, hiába kerestették a bécsi Vöröskereszttel is.
  Ezekben
a reményekkel és kétségekkel teli időkben az apa egy éjjel álmot látott. Azt
álmodta, hogy fiával állnak a ház előtt, ahonnan egy rózsafa eredt. Ez, mint a
mesében, egyre csak nőtt és nőtt a fellegekig, úgy tele volt virágokkal, hogy
saját súlyától összeomlott. Reggelre ébredve értette meg Vlád Károly, hogy
hiába a remény, a várakozás, Endre már nem tér vissza soha a szülői házba.
Elment a legkisebb fiú, mint a mesében, de ő nem járt szerencsével, nem hozott
sem terülj-terülj asztalkámat, sem szép feleséget apja házába. Maradt a holtig
tartó gyász, a temetetlen fiú emléke.
  A megroskadt apa jelképesen eltemette
fiát abba a kis házba, amit az álomban látott rózsafa helyére épített. Ha
hazaszáll a lelke, legyen hova szállásoljon. Sírkövet faragtatott neki ebbe a
kis kápolnába, arany betűkkel vésette rá 
Vlád Endre élt 22 évet, meghalt hősi halállal az orosz harctéren. Béke
poraira. Ebből a sírkőből virágzott ki Vlád Károly minden fájdalma vasba
kalapálva.
  Jézus Krisztus kereszthalálába beleélte fia halálát is. A kápolna
belsejében három regiszter található. A szemközti a kereszthalált ábrázolja,
annak minden kellékével, a keresztgerendán kardos szent, valószínűleg Mihály arkangyal,
mellette Júdás, kezébe szögezett, 1915-ös háborús pénzzel, a gerendán épp 30
darab található ezekből, amennyiért elárulták Jézust. Megjelennek a
világegyetem szimbólumai, a Nap, a Hold a csillagok, üstökösök. Erdők , dombok
mutatják magukat vasba örökítve az utókornak: íme, itt járhatott a fiam!
  A bal oldalon szintén domborzati formák között széttépett katonatetemek
hevernek vasba merevedve, sírok, köztük egy nyitott koporsóban Endre holttestét
jelképező fotóval, ami sajnos eltűnt az idők sodrásában. De egy kép megmaradt
épp a feszület alatt, Endrét polgári ruhában ábrázolva. A bal oldali
regiszterben visszatérnek a domborzati formák, ám Jézus teste már nem a középső
kereszten van, hanem a két lator mellett, a jobb oldalon. Helyette a katonafiú kerül
a sírba, körülvéve siratókkal, akik a bibliai alakok, de a család tagjai is
lehetnek. Alattuk egy bádogtáblára a vetési elesett katonák neveit is felírta
az apa, fiával együtt.
  Annak ellenére, hogy egyszerű földműves volt Vlád
Károly, rendkívüli, a világon egyedülálló alkotást hagyott ránk. Óriási
szerencsére, megtaláltam Vlád Károly 500 oldalas kéziratú könyvét, amit Kállai
(Vlád) Erzsébet, az építő unokája említett. Ebben a könyvben az apa leírja
kimondhatatlan fájdalmát, érdekes módon legtöbbször versben. Annak ellenére,
hogy görögkatolikus vallású volt, nagyon sok fájdalom-verset komponált
református egyházi énekek dallamára is.

Érdemes még megemlíteni, hogy az apa mozgássérült volt, a sokszor 5-6 mm vastag
vasakat tolószékben ülve, az udvari üllőn kalapálta ki, alakította ki belőlük
metaforikus mondanivalóját, üzenetét az utókornak.
  Percekig némán álltam eme egyszerű, de mégis lenyűgöző alkotás előtt. Minden
darab hideg vasban éreztem azt a kozmikus feszültséget, amit a gyermek
halálával érezhet egy apa.
  Szerencsénk van, hogy megmaradt ez a mementó nekünk.
 Azóta számos publikáció és tévécsatorna is foglalkozott a kápolnával, 2015-ben
a megyei múzeum restaurálta a 100 éve rozsdásodó vasrészeket, rendbe tettük a
tetőt, valamint a kápolna külsejét és belsejét.
  Azért adom most közre ezt a történetet, mert vetési létemnek egyik
legszívbemarkolóbb momentuma volt. Legyen ez egy jel abban a világban, amelyben
már az értékeket más mérlegen mérik, nem az emberségén!