Hajner Gyulának

 
És
lobognak a csonka tornyokon
nemzetiszín
lobogók…

Egykori,
ember gyalulta romok, pókhálók, pókok
olykor
még látszódó nyomok, tegnap, tíz nap,
húsz
hónap, vagy tízezer év kortalan elhagyatottsága,
elporladt
kezek mementói, málló anyagok szarkofágjai,
idő
mezők felett a „Zöld angyal” kiterjesztett szárnyai,
kiszáradt
kutak az „ember utáni” csöndben már csak
az
enyészet kalandoraira várnak, plebejus hírhozókra,
kik
feltárják a múltak földbe eredt gyökereit, volt szeleket,
daltöredékeket,
szekérnyomokat a megkövesedett sárban,
a
„mindent hátrahagyva”  reménytelenségébe
aszalódott
szanatóriumok vérfoltos bonctermeit, szétdúlt
könyvtárszobákat,
ember
sehol, közel sem, távol sem látszik senki, csak a semmi árnya
vetül
a holdvilágra és a dúlásba fúlt tárgyak diszharmóniája,
kórházi
templom lerabolt oltára: tölténymaradék, emberi lépték.
A
tegnap igézetében járok, nem hagyom magam kifosztani…

2022-09-09