Te, akivel osztoztunk az élet minden pillanatában, mély áramokban, viharvert hideg szobákban, száraz kenyéren és vízen, rongyolódó nagykabátban, foszló időnk sötét zugai mélyén, mécses lángú esték ölén, úgy voltál, s maradsz velem, mint senki, azóta sem.
Jönnek, mennek az évek amióta…, s az emberek futnak, rohannak, maguk után szaladnak, s nincs aki mellettünk megállna egy futó vállalásra, osztozni abban, mi még adatik, bár mind a teljességért remeg, s hiszi ostobán, hogy magában leli meg azt a helyet, ahol a lélek heve áttörheti a hideg teret…
Úgy van, mint amikor torkunkra forrt a csönd, és aki, szólhatna nem szól, és aki, hívhatna nem hív, és aki, jöhetne megáll, s e korszakos csöndben magáncsodára vár, és másféle megbocsátást remél. És most itt és mindörökké tudom, hogy Te vársz minden csönd mögött, hogy a végén végre átölelj…
2022-07- 2022-11-26
![](https://scontent.fbud5-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/326136094_586031313351709_2054399643057569666_n.jpg?_nc_cat=108&ccb=1-7&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=q6QGso23vrMAX_NaUDh&_nc_ht=scontent.fbud5-1.fna&oh=00_AfD2mgqv32jmQ7fIdXgH3YY2av2EqaLiHLPRf_8Sr3HbSw&oe=63D0E877) |