Mennyit
tudunk egymásról valójában,
s
mennyi marad homályos sejtés csupán?

Éveink egybenyitott ajtók,
ugyanaz a hely, ugyanaz a szó,
ugyanaz az emlékezet emeli lelkünket
a múlt magasába, ugyanolyan szív
repes minden gondolatban,
melynek varázslatában egymásra ismerünk,
s megkíséreljük néven nevezni, s
áthevíteni
a végtelen egybenyitott termeit, ahol a
jövő
a jelenbe, s a jelen a múltba karol, s
szívünk
emlékezete, s végtelenül áramló
gondolatfolyók
vezetik haza szavainkat, hol minden
összetartozó.

Egybenyílik szív, ész, gondolat,
összefűznek
éveink, ugyanazok az erdők, hegyek, élők,
s látszólag élettelenek, de mindenikben
valamely
lélek bizsereg, hogy tovanyújtsa a teret,
ahol
lüktet az a szeretet, mely készre írat műveket:
zenét,
képet, verseket, s ugyanaz a lehelet lengi át
az
éveket, mint retteneteink után a békés csöndeket.

Ugyanaz a szív, ugyanaz a szeretet, mely
megfegyelmez
minden konok erőt, csillapítja az akarat
lázgörcseit,
s megfékezi az ember-ördög gyilkos
retteneteit,
ugyanaz az erős szeretet, mely megtart
hegyeket
mozdító hiteket, s felépíti örökös
romjaiból a reményt,
ugyanaz
ma, holnap, s holnapután, s ott van
egybenyíló életünk végtelenbe futó terein…

2022-12-31