Lófej-máglya szélben forgolódik a nyár,
mint tépett szélű, magányos rongydarab,
„s a pirosító kedvű oda már”,
tébolyult, 
tikkadt szemű bogarak tombolnak
a habzó, fehér csatakos rettenetben,
az ég fekete, szinte ráng az idege,
de nem hoz esőt, nem hoz enyhületet,
s a mulandóságba bomló időben, jelenek
folynak
alattunk patakokban, indulat iskolák és
gépek,
káprázatok rügye robban szédült virággá
lett holnapokban,
teljesül az őrült pótcselekvések álma, s mint
az átok
beteljesül, mikor ítéletet mondunk
magunkra,
s az élet ellen vétünk, amikor az élőt
élettelenre,
az eleven fát műanyagra cseréljük,
mint régtől átkozottak az időben, kiket
apró darabokra
metélnek a soha nem szűnő érdekek,
miközben felettünk
a szél dudál sivalkodva, és lombosodik a
vihar fája,
s a zivatar ideér nemsokára,  hogy bajaink tetézze,
s lovak közé vetett gyeplőinket rázza ez a
horpadt
horpaszú nyár, ki ággal száradt
leveleinket
morzsaszilánkká pergeti, s napja
gyilkolódó hevében
kiég, s pusztul a táj, s nyomában csak
halott fű terem,
s remény-kazlak égnek moccanatlan omolva a
párálló
enyészetben, s nyarunk halotti máglya e
torlódó jelenben,
hol szerte rebbennek a hangyatetemek.
S
azután, majd ha az eső lehull, s csak mosdatja a halottakat,
s gúnyos könnyzáporában kisimulnak akkor az
aszott arcok…

2022-07-25