Gondolatok
Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötetéről,
Lengyel
Ferenc fordításának tükrében

 
„Verset
fordítani fából vaskarika,
legföljebb
ír az ember valamit
az
eredeti nyomán,
magyarázta
WS.
Itt
van például Rilke,
akinek
a versei olyanok, mint
egy
tarka szőttes.
Ám
mit tehet a jámbor fordító?
Kihúz
a szőttesből egy csillámló arany fonalat,
húzza,
húzza,
és
ameddig a fénye elér,
körülírja
mindenféle
az
eredeti mű sugalmazásától lehetőleg nem egészen idegen
szavakkal.”

(Szepesi
Attila: Aranyfonál 1.)

Nemrégiben
került a kezembe Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötete Lengyel
Ferenc avatott fordításában, amely a legjobb magyar, többek között Babits
Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc nevével
fémjelzett műfordítói hagyományokat követi, meglelve azt a bizonyos „csillámló
aranyfonalat”. A kötet kézbe vételével egy időben ért a megtisztelő felkérés,
hogy néhány gondolatomat megosszam a frissen olvasott művel kapcsolatban az
olvasóval.

Először
is néhány szót az alkotóról, a fordító, Lengyel Ferenc tollából: „Josef Guggenmos (1922-2003)… A legeslegutolsó kötéltáncos költők egyike.
Folyton ott járkál a fejünk fölött; két végpont, lét és nemlét között
egyensúlyoz. Többnyire derűsen. És közben próbálkozik megmaradni jó kedélyűnek.
Már a pályakezdése is viszonylag későre tehető (első rövid kötete, a Lustige
Verse für kleine Leute címmel 1956-ban jelent meg, akkor harmincnégy
éves); elismerése még későbbi. Hírnevét a mindmáig legközismertebb
vers-összeállítás hozta meg, Was denkt die Maus am Donnerstag? (szó
szerint: Mit gondol a kisegér csütörtökön?), amelynek a csillogó
tehetségű Tandori Dezső jóvoltából, a magyar kiadásban az eredetivel
egyenrangú, telitalálatos címe végérvényesen Mit gondol a kisegér szombaton?
Ez az összeállítása hozta meg számára egy éven belül az első komoly elismerést,
a német ifjúsági irodalmi könyvdíjat (Deutscher Jugendbuchpreis, 1968). Utána
pedig ontotta magából a nyiladozó gyermeki világ szemléletmódjához közel álló,
hol bájos, hol száraz, hol okoskodó, de mindig szeretet-aranyozta verseit. Nem
véletlen hát, hogy a német nyelvterületen fokozatosan felépült Arany Jánoséhoz
hasonló élőszobor-szerepe. A német gyermekirodalom legnagyobbja lett.”

 A művek fordítója nem azonos azzal a
színésszel, akinek a nevébe minduntalan bele botlottam az anyaggyűjtés során.
(Megjegyzem róla sem tudtam semmit, ami a határon túli
irodalmunk hazai recepciója sajnálatos csonkaságának is betudható… de ezért annyira nem restellem magam.) Lengyel Ferenc 1956-ban született
Kolozsváron. Az 1980-as évek közepén a Ceauşescu-diktatúra
elől Ausztriába emigrált. Magyar-angol szakos középiskolai tanár, költő, író,
műfordító. A közelmúltig a Bécsi Magyar Iskolában az ottani magyar gyermekeknek
tanított évtizedekig magyar nyelvet és irodalmat, s emellett az alsó-ausztriai német ajkú gyermekeknek is oktatott magyar nyelvet.
Munkatársa a Bécsi Naplónak, az ausztriai magyarok kéthavonta megjelenő
lapjának, ahol elsősorban erdélyi irodalmi-kulturális témájú írásokat publikál.
(A Bécsi Napló nem mellesleg, Nyugat-Európa egyetlen magyar nyelvű
sajtóorgánuma.) Saját gyermekverses kötetei, valamint a Lucian Blaga román
költő műveiből készült műfordításkötete Kolozsvárott, míg német vers és próza
műfordításkötetei Magyarországon láttak napvilágot. Bécsben él.

Számomra
a fenti sorok, mint említettem, az újdonság
erejével hatottak. Amikor azonban elmélyedtem kötetben, azonnal ismerős tájakra
érkeztem, mert a költő egylelkű, akármilyen nyelven is írja műveit. A lehetetlenre
vállalkozik, ahogyan azt annak idején Szerb Antal oly találóan megfogalmazta: „A líra volt az emberi szellem
legcsodálatosabb alkotása, a nagy versekben a végső, tiszta, gyermeki
egyszerűség találkozott a végső, legérettebb bölcsességgel és olykor két sor
között, emlékezzünk, felcsillant fátyolos szemünk előtt a rejtett értelem,
embersorsunk titokzatos értelme, amelyet kimondani nem lehet, csak a
művészetnek adatott meg nagy néha, hogy látomás formájában elénk idézze, mint
végtelen és vigasztaló messzeséget. (Örök barátaink. Szabó Lőrinc
műfordításai, 1941)

Ez a
„vigasztaló messzeség” köszön rá az emberre, amikor egy ritka, csöndes órán
felüti a könyvet, s hagyja, hogy a versek elvigyék oda, ahová mindig is vágyott
a lelke: a gyermeki tisztaság édeni szigetére, ahol Gugumér, a költő, legbelső,
tükör-énje kalauzolja a megérkező utazót, aki ilyenkor arra gondol, hogy milyen
jó, hogy megszülethettek ezek a versek, hogy hírt adjanak az ember másik
arcáról, meséljenek a fontos „apróságokról” a jóról és a szépséges igazságról,
amelyek oly különös módon mégis csak ott lakoznak bennünk, a jobbik részünkről. Ahogyan az egyik
rövid versében olvashatjuk:

„Egy szál kötélen megyek feléd,
balra nincsen út semmilyen,
jobbra nincs üdvösség,
csak ez a palló vékony-keskenyen.

Most minden olyan egyszerű.”
(Kötéltánc feléd)

Gugumér
csöndesen figyel kívülről befelé, lát is, nemcsak néz, miközben a világ
átszüremlik rajta. (Világszemlélet)
Csöndben rendbe rakja világát, nem világtalan, lehajlik a hajléktalanhoz,
társához, a másik emberhez ebben a sokszor oly közönyös világban, lehajlik, nem
áll hajadonfőtt a robogó vonat ablakában. (Késő
volt) A belső hangrend, mint a szíve, egyenletes ütembe ver, siratva reméli
a jót, gyűlöli a rosszat, ösztönös esendőséggel törekszik a szépre, nem része a
bajnak, gondnak, kimondva gyógyítja az odvainkban lakozó ősi félelmeinket. (Élni fog valahol, Köszönetet mond)

A
lírai költő kötéltáncos, lélek-magasan, védőháló nélkül, kristályragyogásban.  A világa tiszta, nincs mit takargatnia a
többiek elől, hiteles ember, a maga, felnőttként is megőrzött, gyermeki
látásmódjával, meglelve „a szelíd kimondhatóság árnyalatait.” A költő így
járt-kelt a világban, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, gyermekien
tiszta, s ebben a környezetben az artistának minden tudására szüksége van, hogy
megőrizze a törékeny egyensúlyt. Ám a természet világa visszavezette egy olyan
időbe, amelyben az ember még nem vált el tőle ilyen élesen, ahol megérthette
egyszeri létünk lényegét s a magunk szerepét (Itt üldögélek és csak keresek, Haza a sivatagban, Az időmérték, Ima,
Altatódal nagyoknak)

Mindannyian
úton járó emberek vagyunk, s ha felismerjük azt az egyedüli, nekünk rendelt
útirányt, akkor megadatik az a belső béke, amely olyannyira jellemzi ezeket a
költői vallomásokat. Tudható ugyan, hogy ki-ki a maga szemüvegén keresztül
érzékel egy parányi töredéket a világból, egy apró részletet a nagy egészből, s
csak nagyon kivételes pillanatban villan elé a teljesség körpanorámája. A költő
kegyelmi állapotban lévő utazó, aki „már százezer éve” nézi azt, amit meglát
hirtelen, és súgja „szájon és fülön”, „a szót, a titkot, a piciny csodát”, s
nekünk ezúttal sincs más dolgunk, mint továbbadni ezt a megértett, „lélektől
lélekig” ható, varázslatos üzenetet. Igen, boldog a szív, amikor eléri ez a
katartikus sugallat, hogy mégis van remény jobbá, teljesebbé válni! (Levél, Rosinante füve, Csillaghullás
ideje, A mai nap, Noé kiküld egy galambot, Vándorlás, katáng, Gugumér sejti,
hogy jön a tavasz)

Kell-e
ennél nagyszerűbb üzenet a ma embere számára? Éppen ideje volt, hogy napvilágot
lásson ez a kötet. Éppen ideje, hogy tiszta hangok törjenek át napjaink
poklának dobhártya szaggató robaján, politikai rendszerek lélektemető falain, s
magasba emeljék a képre és hasonlatosságra teremtett ember Isteni-Ábeli arcát!
Ezért tiszta szívvel bíztatok mindenkit, hogy ha teheti, szerezze be ezt a
kötetet, s ha lehet, legyen állandóan a keze ügyében, az úti csomagjában, mint
szükséges szellemi lelki muníció, „minden magyarul beszélő versolvasónak”. (A könyvet a Mosonvármegye Könyv- és Lapkiadó adta közre
2023-ban. Címlaptervét Uzsák Zoltán készítette, Sz. Opre Mária fotóját
felhasználva.) Jómagam is így teszek, s lévén magam is a múzsák útján
járó szerény íródeák, rendhagyó módon álljon itt befejezésül egy saját vers,
amelyre a nagy német kötéltáncos ihletett: