Szerettem őket látni.

Noha egykorúak voltunk, nem
tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve
olvasmányaimból megbámultam őket.

Kamaszok voltak, abból is a
legszebbek. A lány csupa aranyos szőkeség, a fiatalság könnyű ígéretével. A fiú
is olyan volt, akit a magamfajta fájdalmasan irigyel, hiszen benne látja
nemének minden erényét. Egyedül a természetre haragudtam, mely engem meghagyott
csúf ifjúságomban. Mégis megtaláltam a vigaszomat a könyvekben. Nem az irodalom
ezerszer újra felhasznált csillogásában. Inkább az emberi test érdekelt, hogy
miért és minek születünk, mi éltet és mi az élet. Így lettem orvos.

Még gimnáziumba jártunk, ők
voltak a legnépszerűbbek. Mindenféle különösebb tehetség nélkül végezték a
tanulmányaikat. Mégis a sok tudósjelölt, későbbi bölcsész, jogász, mérnök
szívesen cserélt volna bármelyikükkel.

Míg az orvosi karon komoly
sikereket arattam medikusként, azalatt őket felszippantotta a gyár, a
munkásszálló, majd a peremvidék lakótelepe. Így csak hóvégi vasárnapokon láthattam
őket, ahogy szelíden andalogtak az árnyas ösvényeken abban a belvárosi parkban,
ahova miattuk jártam.  Csendesen
megbújtam, hogy ne vegyenek észre. Más nőkkel flörtöltem, hogy ne legyek
feltűnő. Mögéjük bújtam és beléjük, de szeretni egyiket sem tudtam.

Első gyermekük halva
született. A folyosón cigarettáztam, mikor egyik kollégám, egykori
osztálytársam mesélte:

- Hiszen te ismered őket. Az a
szép asszonyka.

- Talán. Az emlékezet kihagy.

- Ne bolondozz, hiszen
mondtad, tetszik neked. És láttam, hogy utáltad a férjét. Persze, akkor még nem
volt a férje…

És elnevette magát, majd
magamra hagyott.

A temetésre elmentem.
Mindketten sápadtan, reszketeg lábbal álltak, mint akiktől most venné vissza az
élet mindazt, melyet oly’ könnyelműen adott. Az egész temetésen őket bámultam,
ahogy egymásba kapaszkodnak. Mikor részvétet nyilvánítottam, erőtlen volt az
érintésük, s a lány sírva borult a vállamra.

- Olyan jó, hogy eljöttél…

Néhány évvel később újra
láttam őket. Az élet nyarában voltunk. Babakocsit tolva sétáltak boldogan és
üdén.  Még mindig szépek voltak, de
véznábbak, s a mosolyuk tétován bujkált az arcukban. Megismertük egymást, a
lány messziről felém intett.

Egy este tétova, de mégis
erélyes kopogtatásra ébredtem. A fiú állt ott olcsó kabátjában fázósan és
köhécselve.

- Te orvos vagy, kérlek,
segíts! – mondta, s én segítettem.

Az irgalom szállt rám, ahogy
hosszan megbámultam ezt a gyereknyi apát a borzalmas gondjaival. Segítettem,
még törvényt is szegtem. Nem furdalt lelkiismeret, egyszerre szerettem és
szeretni akartam.

Aztán meghívtak a fiuk hetedik
születésnapjára.

- Kár, hogy nem te vagy a
keresztapja – mondta a lány, ahogy félrevont.

- Néha a barátság többet ér –
válaszoltam.

Tízéves volt a gyermekük,
mikor játszótársaival kimentek a homokbányához. Iskola után a régi
laktanyaépületek közé jártak a szegény kölykök háborút és halált játszani. Őt
elnyelte az egyik homokdomb, így halt meg.

Mint vezető orvos, én
felügyeltem a boncolást. El kellett érnem, hogy tettlegesség legyen a halál
oka, s a tettes ismeretlen maradjon. Különben elítélték volna őket
gondatlanságért. Bűnhődésüket naponta láttam. És megkönnyeztem.

A lány keresett meg.

- Kérlek, nem kerülhet a
férjem börtönbe! Te ismered. Tudom, hogy segítesz.

- Senki nem fog börtönbe
kerülni – válaszoltam, és tettem, amit tennem kellett.

Egy este belebámultam a
tükörbe. És láttam, hogy az a másik hosszan és értetlenkedve fürkészi az
arcomat.

Késő nyár volt, mikor újra
láttam őket a parkban. Két fázós veréb a fülledt délutánban. Néztem apró
alakjukat, s olyan rideg volt e nyárvégi csend, mintha a fák tíz évet öregedtek
volna, az ember pedig százat.

Nem ismertek meg, egymásba
karolva haladtak el mellettem.

Este tíz is elmúlt már,
éjszakás voltam, mikor jelezték, valaki keres.

 - Elhagytam a férjem. Máshoz nem fordulhattam.
Csak hozzád – mondta a lány reszketve, az őszi esőtől átázva.

Otthon helyett csak szállást
adtam neki. Túlórákat vállaltam, hogy minél kevesebbet legyek a házamban. Mikor
hazaértem, leültem a szemközti oldal egyik padjára. Hosszan meglestem az
ablakon keresztül a törékeny női alakot, ahogy hajlong az asztal előtt.
Ilyenkor azt éreztem, hogy nincs jogom bemenni.

Így váltam én is otthontalanná.

A férje egy ideig naponta
kereste. Egyszer-egyszer az ajtón is dörömbölt. Éjszaka órákig nem aludtam a
lány sírásától. Rájöttem, egy gyermektelen anya véglegesen magára marad.

Pár nap múlva közölte, hogy
visszatér a férjéhez. Néhány hónappal később eladtam a házam. Nélküle már nem
volt az sem az enyém.

Tizennégy év telt el, mikor
újra láttam a parkban. Késő ősz volt. Megismert, tétován ült le mellém. Mintha
szégyenkezne. Csak ennyit mondott:

- Nem bírom már…

Elmesélte, hogy a férje egyre
többet ivott, majd börtönbe került. A szabadulása után még kétszer.

Hosszan beszélt az elhibázott
életükről. Aztán hallgattunk. Hallgattuk, ahogy az esőcseppek hangos dördüléssel
hullanak a fákról a vastag avarra.

Váratlanul megjelent a férje.
Először szavakkal támadt nekünk. Csendre intettem, próbáltam mindkettejüket
megnyugtatni. De a férfi megütött. Fenyegetőzött, kiabált. Később könyörgött.
Aztán kést vett elő, s az ereit a szemünk előtt vágta föl. Futni kezdett, mi
ketten utána. Mikor összeesett, már alig élt. Nem tudtam megmenteni. Hagytam,
hogy a nő ráborulva sirassa.

A temetés után hetekre eltűnt.
Én pedig elfogadtam egy külföldi munkát.

Két év múlva tértem vissza. Mikor
megérkeztem a pályaudvarra, azt reméltem, hogy vár. Hosszú levélben megírtam
neki, hogy segíthetek az újrakezdésben, már anyagilag is megtehetem.

Régi lakásukon kerestem őt.

- Menjen ki a temetőbe! –
mondta az egyik szomszéd.

A fejfa alig volt olvasható,
de tudtam, négyük neve van ráírva. Mikor kisétáltam a parkba, hosszan bámultam
az elaggott fákat, melyek egykor látták őket. Szürke téli délután volt a korán
jövő est ígéretével. Már nem adott vigaszt, hogy szeretem.

                       ( Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)