I.

Történelmünk
véreres szemmel mered rád.

 
Apolló szobrát is ledöntötték, porba
alázva Zeusz városát,
s a múzsákat rég kardélre, csákányra
hányták,
és a szépség koldusait sem kímélte a
felfokozott mulandóság.
A béke az álnok cselszövés reménye lett,
míg peregtek az évezredek,
s mindegy, hogy költő volt vagy botanikus,
széplelkű ifjú,
élekidomár, asszony, aki érted imádkozott
egy fénylő kor hajnalán.

Nézd
e századot: ember az alagútban lidércfény felé tántorog.

(Végzetes jósággal hordozta sorsát, a
munkatáborban is hirdette Attilát,
mint az Igét a prédikátorok, mígnem a
keretlegények puskatussal
Szerbet a másvilágra irányították. Radnótit
csupán tarkón lőtték,
szerencséje volt, mily kegyes halál! A
többi kerékbe törthez képest,
szinte már kéjutazás. Zsebében ott lapult
az égbolt, rög alatt csillagvilág.)

II.

Túl
sokáig volt itt béke, s talán igaz sem volt.

 
Az eresz alól hunyorog a május, könnyeit
hordja a szél.
Csöndes napjainkat háborúk hírei mossák
alá, s méltóságunk
lassan lesöpörték, mint egykor
vidéken  idegenek a padlást,
s egy szép napon a gyönyörök kertje is
bezárt. Nem baj.
Ha ez kell, hát legyen, makogod, úgyis
elpártoltak tőlünk
az engedetlen angyalok. Hétágú szelek
vágják a földet,
apró hangyák sodródnak tétován,  visz az ér, ver az ár.

III.

Véges
tudásunkkal hajszoljuk a végtelent.

Gyönge gyermek Isten-képre, holthoz szokni
kénytelen,
szívre szorult reményben él, s torkára már
csöndek forrnak.
Beszédűrben dadog a hang, lényegeink
másról szólnak,
mint amit feléd vonyítanak harsogó szelek,
semmi sem új,
ha naponta kikacsintgat belőled a végzeted.
Nincs időd rá
kimondani, hogy minden a tegnapba szólít,
s közben
gondos kezek felszedték Atlantisz köveit,
s csak nyomvonal
maradt nekünk utánuk, meglelni Ariadné elejtett
fonalait…

Fiú!
A félelem örökségét el kellene tékozolni már!

2022-05-22