Lombok mögé
zuhant a nap,
de így is
tűz, úgy bánt a fény.
El-elvakít,
meg-megharap,
szikráz,
tükröt feszít fölém.

A lomha szél
lustán dülöng,
a fák alatt
feledkezem.
Itt
hűvösebb, ezért különb,
s egy könnyű
fröccs a gyógyszerem.

Amott az út,
de most hagyom,
aszfalt,
beton, ma járja más.
Árnyék,
homály: egy kész vagyon,
ha pengeél a
csillogás.

Sóhajtozom,
de ez kevés,
az ég kacag
felhőtlenül.
Torkon
ragad, bőrömre vés,
s én tűröm
ezt erőn felül.

(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)