Én úgy vagyok, már győzni sincsen kedvem,

csak nézem itt a falfehér szobát.

A több helyett jobb gyógyszert kéne szednem,

hogy az legyek, ki végül megbocsát.

A csillagok nem állnak meg felettem,

az innen-út a végtelenbe lejt.

Sokáig volt, akármit megtehettem,

bár gyűlt körém kacat, lom, roncs, selejt.

Az én azért még mozdul olykor bennem,

halvány mosolyt hagy fáradt arcomon.

A lélek int, végleg lehet felednem,

a csöndet mégis csontig markolom.



(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)