Aki magyarul azt mondja: költő — mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.
Adatait szinte fölösleges leírni: oly ismertek, mint versei. Ki ne tudná, hogy az 1822-rol 1823-ra virradó szilveszter éjszakáján született? Ki ne tudná, hogy Petrovics Sándornak hívták? Hogy mindössze huszonhat évet élt? Hogy 1848 forradalma elválaszthatatlan a nevétől? És hogy 1849-ben, a Segesvár melletti csatában esett el? Ki ne tudná, hogy kora legkövetkezetesebb hazai forradalmára volt, aki túlnézett a polgári forradalmak céljain? És ki ne tudná, hogy amit irodalmi népiességnek nevezünk, az minálunk a legkövetkezetesebben az ő költészetében valósult meg?
Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX. század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű, gyorsan elviharzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti, hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi halála.
Irodalmi helyzete középponti költészetünk folyamatában. Ami előtte volt, előkészíti őt. Szervesen és tudatosan folytatja mindazt, ami az évszázadok alatt akár politikailag, akár stilisztikailag a nép felé fordul, és a népet fejezte ki. Dózsa György az ő számára egyértelmű politikai hagyomány, de még a maradi Gvadányiban is felismeri a maga elődjét, mivelhogy ez a hajdani nyugalmazott generális a népnyelv jó ízeivel fejezte ki a maga nemesi körének aggodalmait. Annak a népdal felé forduló költői népiességnek nagy útja volt már addig, amíg teljessé nem lett Petőfivel, és nagyon különböző eszmények találkoztak addig a népiességben. Faludi Ferencet vagy Orczy Lőrincet éppen hogy megillette a haladás, mégis velük kezdődik; Kisfaludy Károly és Vitkovics Mihály politikai eszményvilága a polgárságé, mégis velük folytatódik; de Czuczor Gergely már túlnéz a polgáron, és eljut a forradalomig, s ő már közvetlen elődje Petőfinek. A folyamat azonban szakadatlan Faluditól Petőfiig. Ezzel az öröklött hagyománnyal azonban ő korszerűen áll a maga korában: a demokrácia forradalmi igényű kifejezője, egyszándékú és egyenrangú a század nagy költő útmutatóival: Byronnal, Shelleyvel, Puskinnal, Heinével, Mickiewiczcsel és Viktor Hugóval. (Az őt túlélő Heine és Hugo tudja is ezt.)
A költői pálya 1844 végéig (első korszak):
A népiesség jegyében. Petőfi robbanásszerűen kerül be a magyar irodalomba és irodalmi életbe. S az őt ért támadásokkal együtt is rendkívüli népszerűségre tesz szert rövid idő alatt:
1.) A Pestre került költőt Vahot Imre a Pesti Divatlapokhoz veszi segédszerkesztőnek. Vahot nemcsak a tehetséget ismeri fel, hanem kialakítja a korigénynek megfelelő Petőfi-képet is. Az erősödő nemzeti érzést és a népiesség kultuszát kihasználva a költőt nemzeti viseletben járatja, nevét magyarosíttatja, s elterjeszti róla a természetes, a műveletlen, az istenáldotta tehetségű imázst. Állandóan vitát kavar körülötte, más újságokkal megtámadtatja.
2.) Verseinek zöme népdal, népies dal, népies helyzetdal. A XVIII. század második felétől Magyarországon Herder nyomán elinduló folklór-kultusz esztétikai alapvetését Kölcsey adta meg 1826-os Nemzeti hagyományok című tanulmányában. Kölcsey számára a folklór még elsősorban inspiráló erő, a nemzeti költészet megújításának útja és lehetősége, de nem tulajdonít még a folklórnak önálló esztétikai értéket, azt még föl kell emelni a magas művészet szintjére. Erdélyi János 1842-es Népköltészetről című székfoglaló előadása – melyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel – már példaképnek, etalonnak tekinti a folklórt, s ezzel elméleti szinten is szélesre tárja a kaput Petőfi előtt. Petőfi egy korízlés megtestesítője, de nem kizárólagos képviselője. Szinte mindenki ír népdalt (Czuczor Gergely: “Fúj, süvít a Mátra szele...”, Szentiványi Mihály, Erdélyi János, Eötvös József, Tompa Mihály). Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság támogatja és irányítja a folklórgyűjtést (M. Csapó Dániel gyűjtése, Kriza János: Vadrózsák). A folklór és a műköltészet bonyolult viszonyát jelzi, hogy Petőfi sok dala folklorizálódott. Petőfi újdonsága tehát nem az, hogy népdalt, népies dalt ír, hanem az, hogy a népdalból nem a lexikát és frazeológiát veszi át (Petőfinél egyetlen tájszó sem szerepel), hanem világképet, világszemléletet, valamint a szerkezetet, felépítést, ritmust. Első korszakában viszonya a folklórhoz esztétikai érvényű. Politikai felhangot a népköltészet csak ’46 végétől kap, s ezt legszemléletesebben Aranyhoz írt levele fejezi ki: “Ha majd a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”
3.) Petőfi népiessége egyben tiltakozás is a korabeli almanach-líra ellen. Lírai közvetlensége és természetessége ellentétben áll a biedermeier-korszak kispolgári világképével, a késő-szentimentalista, kimódolt, olcsó életbölcsességeket tartalmazó, a lét nagy kérdéseire közhelyszerű válaszokat adó versekkel. (Petőfi versei közül sem hiányoznak persze az emlékkönyv-költemények, sőt néhány jelentős verse mögött is ott érezzük az almanach-líra hatását. Pl.: Füstbe ment terv, A négyökrös szekér.) (almanach=évkönyv, emlékkönyv)
Az első korszak összegzője és legnagyobb művészi teljesítménye a János vitéz. 1844 októberében kezdi írni, s Vahot szerint “csak néhány est és éjfél kellett ahhoz, hogy elkészüljön”. Az első változatot (Kukorica Jancsi) Vörösmartyék bíztatására folytatta, s tette hozzá a mesei elemeket az alapvetően népi életképű indításhoz. December 8-án a Pesti Divatlapban Vahot már ‘János vitéz’-ként hirdeti.
Az évszázadokat folytató és korát a legmagasabb hőfokon értő Petőfi, léténél fogva, szervezi kortársai irodalmát. Irodalomtörténeti helyet jelöl ki az a tény, hogy a kortársak között ki hogyan viszonylik Petőfihez. Nem lehet elmondani a kortársak történetét anélkül, hogy ne Petőfihez való viszonnyal kezdjük jellemzésüket.
És minden, ami őutána következett a magyar költészetben, valahogy belőle származik. Akkor is, ha utánozták, akkor is, ha kerülték az utánzást, sőt akkor is, ha ellentmondottak neki. A legnagyobbak, akik egyáltalán nem utánozták, sőt olyan frissek tudtak lenni, mint ő a maga korában, ezek — Ady vagy József Attila — egyenest őt folytatták más körülmények közt, más módszerrel.
Tehát ha az évszázadok máig vezető folyamatában nézzük, akkor is, és ha a maga korának egykori körében nézzük, akkor is ő az irodalomtörténeti középpont. Arról lehet vitatkozni, csak éppen nincs értelme vitatkozni, hogy ez vagy az a nagy költőnk közül ki a legnagyobb, ilyesmire úgy sincs pontos mérce: a nagy költőt meg tudom különböztetni a jelentéktelentől, de hogy a nagyok közt kit vagy kiket érzek a legeslegnagyobbaknak, ezt nemegyszer az egyéni ízlés dönti el. Ízlésem alapján csinálhatok különböző rangsort Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és József Attila között, de irodalomtörténetileg olyan középponti helyzete egyiknek sem volt, mint Petőfinek. És az a csodálatos, hogy e fontos történelmi-irodalomtörténeti helyzete ellenére is igen nagy és szívhez szóló költő.
Tájköltészet:
Az irodalomtörténet (Horváth János, Szerb Antal) a legegységesebb, művészileg legmagasabb és legegyenletesebb színvonalú tematikus csoportnak a tájverseket tekinti.
1.) A tájélmény és tájköltészet változásai:
– középkor:
A teremtett világban az ember teremtményként él, ez a teremtménytudat teszi azonossá a természettel; az őt körülvevő világra csak az ihlet pillanataiban tekint (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz). A természet és ember azonossága a ma már groteszknek tartott felfogáshoz is elvezet: középkori periratokban fölléptek a pockoknak az emberrel azonos jogaiért.
– reneszánsz:
A teremtőtudat megjelenésével az ember körültekint, hogy meglássa minek a teremtője és gazdája. A természet az ember élettere, szépsége egyrészt humanizált szépség, másrészt a Giordano Bruno-i ‘Natura es deus in rebus’ elv alapján a természet az isteni tökéletesség tükörképe. Ezt a tökéletességet a humanista költők antik eredetű toposzokkal is érzékeltetik.
– klasszicizmus:
A természet elveszti egyediségét, fenséges mivolta egy deista, panteista istenfelfogás ihletettségének következménye. Ily módon az első természet helyébe (teremtett világ) a második természet (a művészet által létrehozott természet) kerül.
– szentimentalizmus:
A rousseau-i elvnek megfelelően egybemosódik az első és második természet, miközben a filozófiai elv az első természet nyugalmát, fenségességét állítja szembe a polgári világ diszharmóniájával, képi szinten mindez a második természet klasszicista hagyományaként realizálódik. A szentimentalizmus is átveszi a természetábrázolásban a kanti szépségeszményt, s ez tükröződik Rousseau természetről tett vallomásában is.
– romantika:
Korai időszakában továbbra is a fenséges esztétikai minőség uralkodik, s a tájban az egzotikumot keresi; ugyanakkor fölerősödik az érdeklődés a helyi színek iránt a nemzeti vagy közvetlen környezet feltérképezésére. Ez utóbbi esetében a lírai közvetlenség lesz a meghatározó ábrázolási módszer.
2.) Petőfi tájábrázolásának újdonsága és jellegzetességei ‘Az alföld’ című vers kapcsán:
Témaválasztás:
Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak (Bessenyei, Fazekas). A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz.
A vers felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen). A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír).
3.) A denotáció és konnotáció viszonya a tájversekben:
A másodlagos jelentést az életmű egésze, a kontextus adja, önmagában – csupán az elsődleges jelentés szintjén – alapmetaforák felhasználásáról van szó, melyeket a természetes szemlélet köt a tájhoz. A Petőfi-világkép tartópilléreit a tájleíró versek is hordozzák (szabadság, forradalom, királyellenesség, radikalizmus) az életmű kontextusában.
(Az alföld – szabadság, otthonosság; A Tisza – radikalizmus, forradalom; A puszta télen – királyellenesség)
4.) Ábrázolási módszer a tájleíró versekben:
Lírai realizmus; Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikrojelenségekig jut el. A módszer egyúttal előrevetíti a zárlatot is, hiszen az eleváció szükséges eleme az óda műfajának is.
A puszta télen (1848.):
A lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása; a nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által is a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség. A másodlagos jelentést fölerősíti az évszám (1848. január). A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát.
Téli világ (1845.):
Az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata a vers. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én–világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.
Az ilyen nagyon fontos alakokkal szemben ugyanis önkéntelenül gyanúperrel élünk. Vizsgáljuk magunkat, vajon nem téveszt-e meg a történelmi jelentőségű nagyélet? Vajon nem befolyásol a túl nagy irodalomtörténeti jelenség? De igen, gyakran befolyásol, csakhogy rossz irányba. Nemegyszer magunknak sem akarjuk elhinni, hogy az a költő, akiről ilyen sokat beszélnek, akit az unalomig idéznek, valóban nagy, de nemcsak nagy, hanem halála után több mint évszázaddal is friss, mindenkihez szóló költő. Nemegyszer magunkban kell legyőzni azt a természetes ellenállást, amely kifejlődik a túldicsért nevekkel szemben. Meg kell tanulni Petőfit friss szemmel olvasni, friss füllel hallani, mintha most fedeznők fel magunknak. De ez így van minden költővel: valamennyiüket mindig újra fel kell fedeznünk magunknak.
És nagy kincsekkel lesz gazdagabb, aki az oly sokat idézett, kívülről ismert Petőfit fel tudja fedezni magának. Aki a sokszor hallott sorokban egyszerre frissen hallja meg a vers zenéjét, az agyonismételt szóképekben látomásszerűen látja meg a képet, az iskola óta betéve tudott szakaszokból kihallja az érzelem forróságát. Nehéz felfedező út ez, mert nem az ismeretlen, hanem a nagyon is ismert felé vezet. Hanem aki így tud eljutni a Petőfi-költészet egészéhez, az egyszeriben új távlatokat kap az egész magyar irodalom különböző tájai felé. A legnagyobbak igazi nagysága is szemléletesebbé válik, ha Petőfi felől is tudjuk nézni őket. De ehhez nem elegendő ismerni Petőfit, ehhez újra meg kell ismerni, friss szemmel és füllel kell meghallani benne minden korszak kortársát.
Petőfi költészete a forradalom és szabadságharc idején:
Nemzeti dal (1848.):
Alkalmi költemény, mely összefonódott március 15-e emlékével. Alkalmi jellegét bizonyítja a rendkívül erős konatív jelleg és a kapcsolatteremtő funkció. A rövid sorok, a hatásos, könnyen elsajátítható refrén, az alapmotívumokra való építkezés is ezt bizonyítja. Petőfi az ötletet, a választásra való felhívást Vörösmarty Fóti dalából vette. Egyértelműsítette annak kérdésfelvetését.
Föltámadott a tenger... (1848.):
A vers hatását a következetesen végigvitt tenger-allegória adja.
Miért kisérsz... (1848.):
A versben meghúzódó filozófiai–antropológiai probléma, az ember és polgár ellentéte fölerősödik az utolsó két év költészetében, s majd részletezve, árnyaltan ‘Az apostol’-ban kerül kifejtésre. Poétikai értelemben az alanyi, illetve a közösségi költészet ellentétéről van szó, pontosabban az ember és költő egysége vágyott harmóniájának megbomlásáról a közéleti ember javára.
Respublika (1848.):
A márciusi diadalmas napokban központi szerepet játszott Petőfi radikális felfogása miatt marginalizálódik (=perifériára szorul). A vers visszatérés a forradalmi látomásköltészet világához, s az ódában (himnuszban) újra hitet tesz egy eljövendő igazságos világ mellett.
Itt benn vagyok a férfikor nyarában... (1848.):
A politikai események nem Petőfi elképzelése szerint alakulnak; a kiábrándultság fokozódik a költőben. A szerep- és térvesztés felerősíti benne a magánélet harmóniája utáni vágyat.
Az apostol (1848. június – szeptember):
Háttér: Júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jelasics támadása.
Műfaj: elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.
Szerkezet: in medias res kezdés.
1–4. ének: esti jelenet a család körében.
5–14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza.
15–19. ének: a jelen.
20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.
Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter – XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás. Táncsics alakjára ismerhetünk a titkos nyomda, a börtön motívumában, a hitvesi hűségben. Szilveszter gyermekkorának fölvázolásában a Dickens-regények gyerekhőseinek sorsa köszön vissza.
Az apostol legfontosabb eszmei problémái:
1.) Az ember és polgár viszonya:
Az újkori európai gondolkodás történetében Rousseau érzékelte legerőteljesebben az egyensúly megbomlásának következményeként a természet és civilizáció szétválását, s ezzel együtt az ember és polgár kettéválását, ellentétét (lásd: Emil, vagy a nevelésről). A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az apostolban a francia gondolkodókhoz képest némileg újra- és átértelmezi a kategóriákat. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is.
“Az ember meghalt benne, s él a polgár.
Ki családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át” (3. ének)
“Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!” (3. ének)
Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhenhalni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. (Horváth János monográfiájában érthetetlennek, sőt erkölcstelennek nevezi Szilveszter viselkedését.) A két fogalom, életfelfogás viszonya azonban nem statikus, hanem dinamikus, s ez adja a mű drámaiságát is. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.
2.) A világ boldogításának lehetőségei:
Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez:
a.) Az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői, irányítói a nagyemberek, a nagy szellemek, a kiválasztottak. E felfogás magában rejti a népboldogító lehetséges tragikus sorsát is. Ezt a lehetőséget fogalmazza meg Szilveszter a 11. fejezet nagymonológjában, az ún. szőlőszem-hasonlatban.
b.) A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.
Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.
3.) Egyén és közösség viszonya:
Az újkori bölcselet-, társadalom- és politikatudományban a nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. S ennek hatására vizsgálták a problémát történeti szinten is. Az alapélmény a két tényező föloldhatatlan antitézise. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.
4.) Az isten-probléma:
A nyitókép panteisztikus–deisztikus nyugalmát, fenséges voltát, Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye – bár filozófiai mélységgel nem fejti ki – a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása, mely egyúttal a XIX. század alapélménye is. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az istent a királlyal azonosítja.
Verselés: szabadversbe átjátszó jambikus lejtésű sorok.
Petőfi utolsó versei:
Európa csendes, ujra csendes... (1849.):
A konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.
Pacsírtaszót hallok megint... (1849.):
A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. Költészetfelfogása a legősibb orfikus költészettel mutat rokonságot, mely szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom.
Szörnyű idő... (1849.):
Szinte előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az ‘Előszó’-t, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.
Akasszátok föl a királyokat! (1848.)
Itt van az ősz, itt van ujra (1848.):
Műfaj: ódává emelt dal. Az óda legfontosabb eleme, az eleváció képi szinten is megjelenik (“Kiülök a dombtetőre...”).
Mert Petőfi nem avul. Nemcsak a maga idejének volt leghaladóbb elméje és legkorszerűbb poétája, de oly mértékben aktuálisan élt, hogy időtlenné tette a maga aktualitását. Az ő forradalmisága ma is forradalmiság. Az ő szerelmi lángolása ma is szerelmi lángolás. Amit ő tragédiának érzett, azóta is folyton tragédia: és ami az ő számára humor, az mindmáig derűt áraszt. Utánzói menthetetlenül megkoptak, ő nem.
És végtelenül gazdag életmű az övé. Még az is megtalálja benne a magáét, aki nagyon sokban nem is ért vele egyet. Ezért oly könnyű eltorzítani. Nem is kell meghamisítani, csak elhallgatni egyik-másik jellemvonását, és azonnal merőben másféle eszméket lehet igazolni vele. Hiszen igyekeztek már úgy beállítani, mint az összehasonlíthatatlan szerelmi lírikust. És ez nem volt hazugság, mert valóban az, csak éppen elhallgatták mellőle a szabadság költőjét. Máskor éppen a szabadság nevében szinte kizárólag politikai költőnek tették meg. Ez sem volt nehéz, mert a legnagyobb politikai költők egyike. De még ezen belül is annyi a színtörése, hogy az elmúlt száz év alatt minden politikai árnyalat igyekezett a magáénak kisajátítani, és mindenki talált megfelelő idézeteket a maga számára. De külön-külön egyik idézet sem egészen igaz, csak az életmű egésze az, ami egészen igaz. Ezt kell minekünk birtokba vennünk. És ehhez csak segítenek a magyarázatok, de senki sem olvassa el helyettünk magát a költőt. Ezt nekünk kell mindig újra meg újra megtennünk, hogy költészetéből lassanként elénk álljon ő, akit oly jól ismerünk. De mindig vigyáznunk kell, hogy őrá nézzünk, őt ismerjük, és élő valóságát ne tévesszük össze tiszteltre méltó, de megmerevedett szobraival.