Mikor építették, hosszú
újságcikk ecsetelte, hogy végre megszűnnek a falusi udvarokban történő
ravatalozások. A nagyapámat még így láttam, a szomorú kis udvaron. Körötte
épületek, melyeket ő épített, s most úgy álltak fölötte kissé meghajtott
tetőkkel, becsukott ablakszemekkel, mintha őt gyászolnák. A temetés olyan volt,
mint a falvakban, éjszakai siratás, a félrészeg kántor bőgése, a természet
közönyös zümmögése, aztán menet a temetőig. Ott részeg sírásók ügyetlenkedése,
vörösre borotvált arcok, üres tekintetek, ima, majd a koporsó alászállása,
lapátok csapkodása, zokogás, zsebkendők villogása, lassan megrohadó virágok
illata, majd a hazainduló tömeg pusmogása.

Mikor anyám meghalt, az új
ravatalozóban feküdt, kicsiny teste még jobban összezsugorodott. Mintha
visszanyújtózkodott volna a gyermekkorába. Olyan volt, mint egy alvó
menyasszony, fehér, félénk, álmodó homlokú. Akkor láttam, hogy a kórházi tubust
benne felejtették a gégefő alatti puha szövetben, s a halottas ház alkalmazottja
nem merte eltávolítani.

Apámat néztem. Úgy állt ott,
mintha leszakított volna magából valamit, egyik ölelő karját, vagy csak az
ölelését, s beletette volna anyám mellé a koporsóba.

Észrevette, hogy mindenki őt
figyeli. Egyszerre összeszedte magát, mégiscsak mérnök volt, komolykodó,
hősies, mintha a halálban és az egész életben valami tervrajzszerűséget látna.
Hirtelen fontoskodni kezdett, még köhintett is, kisírt szemmel, de emelt fővel,
reszkető mosollyal fogadta a részvétnyilvánításokat. Egyszer a fejemet is
megsimogatta. Ezt a simogatást óvatoskodón elrejtettem, zsebrevágtam. Az
emlékezés szűk és puha zsebébe.

A pap hosszan beszélt,
ecsetelte, hogy anyám mennyire jó volt, okos és harcias nő, önzetlen anya, igaz
társ.

Nem ilyen volt.

Maga a törékenység, mintha egy
repedés lett volna a lélek szövetén. Bágyadt szentje volt az utcánknak, akinek
a halálát mindenki megjósolta, mögötte összesúgtak, hogy ja, nemsokára meghal.
És öt év után meghalt. De akkor már nem volt szenzáció, csak a repedés már nem tudott
tovább repedni. A föld repedt meg körülötte.

Apám a falakat nézte.
Tekintete bejárta az unalmas ablakokat, a közönyös vonalakat, a ravatalozót, az
egész életet. Egy nagy ostoba, fekete rovar mászott a fehér falon. Hirtelen azt
kezdtem nézni, ahogy megy, megáll, fordul, körülnéz, elindul, megtorpant.

Tudtam, hogy apám arra gondol,
majd ő is itt fog feküdni. Itt és így, csak nem látja, amit most lát. Nem
hiszem, hogy arra gondolt, hogy mit láthat. Hogy láthatja-e, ahogy a fénylármás
űr megnyílik körülötte, színes végtelenek forognak bele az örök és egy
végtelenbe. Nem, nem erre gondolt. Csak arra, hogy mikor.

Huszonnyolc év múlva pontosan
ugyanott feküdt, ahol a felesége, asszonya, kicsinyke kis szentje. Meglett
ember voltam, elmúltam negyvenéves, s próbáltam érett lenni. Nem sajnálni, nem
úgy sajnálni, sőt egy kicsit irigykedni rá. Már túl volt a nehezén. Hirtelen a
pap azt mondta, a „megboldogultat”. Elgondolkodtam, hogy valóban boldog-e. Vagy
volt-e egyáltalán boldog.

Aztán észrevettem egy fekete
bogarat az ablaktól fél méterre. Ostobán őgyelgett ott. És eszembe jutott az a
régi. Az a suta és nagy, fekete bogár. Hogy miért őrizte meg a tudatom? Talán
ez az emlék csomózta össze az időt.

Ki tudja, hogy hány ezredik
leszármazottja, aki még láthatta az anyám szűk, fehér arcát.

Majdnem elnevettem magam. Az
jutott az eszembe, mi vagyunk az utódok. Mi, ott ketten. Valakinek az elődei.
Egyszerre voltunk múlt, jelen, jövő. A múlt jövője, a jövő múltja.

Értelmetlen szójáték.

Ahogy apám koporsóját dübörgő
kopácsolással lezárták, megbámultam a falakat. És megfogadtam, hogy soha többet
nem jövök ide.

Húsz év telt el, s temetésre
hívtak. A régi ravatalozóhoz. Undor helyett kíváncsiságot éreztem. Hát mégis
újra itt vagyok. Pedig hogy fogadkoztam. Olyan volt, mintha a jelen talaja
beszakadt volna, s én visszahulltam volna. Semmit nem változott. Egy kicsit
koszosabb, kopottabb lett. Rám tört az érzés, nekem is majd itt kell feküdnöm.
Mert itt feküdtek, akik belekényszerítettek az életbe. Az ő életükbe. Aztán
kiléptek belőle, hogy az enyém legyen. Mégis itt a helyem.

Megsimogattam a falakat.
Itthon vagyok… Erre gondoltam néhány szűk percig.

A temetőszolgák hirtelen
felkapták a koporsót, s kivitték a félszegen álló autóhoz. Olyan volt, mintha
maga is szégyelné, hogy miféle munkája van. Az emberek az autóval mennek
valahová. De ezzel itt nem mentek, ez vitt. Olyan volt, mint a hóhér vagy a
sírásó, akinek tudták a szakmáját, s a piacon, az utcán és a boltban
összesúgnak mögötte, hogy „nézd, ott
sétál, ott gurul. És nem szégyelli magát? De igen, csak nem mutatja”.

Egyedül maradtam. Hirtelen
beáradt a fény. Nyár volt. Nagy, széles kapukat rugdosva jött, aranymaszatos
kezével összefogdosott mindent. Engem, az ablakokat, a falakat, az életet.