Ilyenkor már vörössé érik a bogyó, s a
folyók áttetsző vizében az ezüstszínű halak száznyi apró horgonyként bújnak meg
a kövek között. Az elaggott, szálkás hegyek felett a halványkék ég ragyog,
alatta az aranyszálú kalász sűrű záporesője dereng.
A magas domb fölé ért a gyermekcsapat,
ahonnan lelátni az aprócska székely falura, erre a lélekbölcsőre, mely sok száz
év óta ringatta világra a magyar szíveket.
És a távoli hegyekre, melyek sötétzöld
borongással ültek bele a Föld csendjébe. Két út kapaszkodott a faluból fölfelé,
egyik embert próbálón meredeken, a másik az öregek útjaként, árnyékos fasorok
közt lassú békességben. Az egyiken szekerek totyogtak, vén csontú nagy
fakordélyok; táplálták és fosztogatták a falut, mely évszázados harcát viselte
az öreg fagerendás tetők és a komor méltósággal álló kapuk alatt. A másikat
kitaposta az emberi történelem, mert ezen járt az Élet, hogy a földek szüljenek,
éltessenek, szerelmet adjanak. Túlnan a temetődomb terült el száznyi
kopjafával, hogy majdan visszaringassa a halálba mindazt, amit az égi kegyelem
előhívott erre a kíméletlen és mégis nagyszerű létezésre.
A fiúk megálltak, hogy szétbámuljanak ezen
a tájon, le a falura, majd fel az égre, végül a semmibe. Piszkos, zömök,
székely legények voltak, szépre, törhetetlenre faragva. Némelyiknek frissen
hasogatott bot volt a kezében. A legnagyobb már elmúlt tizenhét esztendős, a
kisebbek közt nyolc és kilenc éves is akadt. Ezek csenevészek, mint az erdő
széli fák, a nagyobbak a nyugtalan izmok büszkeségével álltak, mint az emberi
kamaszerdő, a fogyatkozó nagy magyar erdő. A nyárban megfeketedtek,
megerősödtek, megvastagodtak, és a vasárnapokban katonásdit játszottak
képzeletük ártatlan és zavaros frontvonalán. Ösztöneik sötét és buja erdejében
megérezték, ez más, mint az apjuké, kik gránátszaggatta testtel hevertek az
orosz és olasz földeken. Mert azokat a háború elvitte, s a faluban csupa
asszony és öreg maradt. Csak a papot hozták haza sebesülten, csonttá koptatva,
meghalt igékkel a szájában, megcsendesült reménnyel a szemében. Az még
fiatalember volt, kit megöregbített a háború. Szakálla kifehéredett, tekintete
megfeketedett.
És voltak ők, kik apáik árnyékából
kinőttek, hogy a munka férfivá tegye őket, de a szívüket ezek a vasárnapok még
visszarángatták a gyermekkorba.
- Arra, Andris! Arra vannak a nyúltanyák –
mondta rekedtes hangján a kis Jónás, az öreg Kovács fia, s kihúzta magát, mintha
ezernyi hőstett forrósította volna szívét.
- Kit érdekelnek a nyulak! Ha elkötnék az
öreg Mózsi kutyáját, medve után járhatnánk.
- Aztán mit akarsz a medvétől? Veled sózza
meg a vacsoráját! – szólt vissza érces hangon Kósa Balázs, aki a tanultabb, olvasós
fiú volt, s elég erős ahhoz, hogy tiszteljék, mikor beállt az öregek közé
kaszálni.
- Ne marakodjatok már! - szólt hátra Cserjés
András, a fiúk kapitánya.
Szétnézett, majd hátrafordult, beleállva a
többi fiú tekintetébe. Tisztelték és szerették, s ha így nézett le rájuk, megszeppenve
hátraléptek egyet-egyet, majd várakozva néztek bele ebbe a hősiesen nyugodt
arcba. Olyannak látták, mint a régi konviktusban valami katonaszent arcát, aki
reverendában, de karddal a kezében nézett le a folyosókon kavargó diákseregre.
- Lassan alkonyodik… Ne menjünk
tovább! Birkás nagyapó azt mondta, közel
a front, éjszaka hallotta, hogy ugatnak az ágyúk. Anyáink ne aggódjanak értünk!
- Akkor most mi lesz? – kérdezte egy magas
fiú, aki most félretolta a kisebbeket, föléjük magasodott, fejét előre
szegezte, homlokát megemelte. – A múlt héten a folyóig lementünk.
- Az a múlt héten volt – válaszolt Cserjés
András, s eldobta a hosszú heteken át faragott, két végénél kihegyesített fadorongját.
– Vége a nyárnak. Nincs iskola, de van munka. Otthon is van víz, hogy megfürödj
– válaszolta komolykodva, de a többi gyerek elröhentette magát egy pillanatra.
A magas fiú, akit Birtalan Dezsőnek hívtak,
egy pillanatra megszeppent. Árva volt, nagyravágyó, dacra, sírásra egyaránt
hajlamos. Vezérálmokat dédelgetett, de volt benne kellő alázat, hogy ne
lázongjon Cserjés ellen, akit csodált és elfogadott.
- Akkor mi lesz? Hazamegyünk… És?
- Otthon leszünk – válaszolta András. - Beszélgetünk
az öregeinkkel. Hozunk be vizet, adunk az állatnak. Megvacsorálunk, holnap virradat
előtt megyünk kaszálni.
Szótlanul indult vissza a vézna,
napbarnított sereg, s egészen a házukig lökdöste, öklözte őket az esti szél.
Egyre közelebbről pislogták a csillagokat vissza a házak az égre, mikorra
leértek a völgybe.
Így múltak ki a napok, s már a határnál
járt a front. Hónapokkal ezelőtt mindenki a háborúról beszélt, de ahogy
beleguggolt a völgyekbe a front, az emberi szájak bezáródtak. Néha jött a hír,
hogy ez meg ez meghalt, aztán az is, hogy újabbak, öregek, fiatalok, hónapokkal
később a sokadik is. De legtöbb gyásztávirat a szomszéd faluba szólt, mégis itt
szállt meg a baj-postás, hogy erőt gyűjtsön az itteni anyaszemekből az
ottaniakba, mert el kell mondani, hogy az apák, fiak, testvérek nincsenek már.
Csütörtök este már lehetett hallani az
ágyút, bár még messziről sikongatott bele az éjbe. Mint valami toporzékoló
gyerek, dörömbölve, majd elfáradva. Pénteken a földekre menet megérkeztek a
menekülők: hosszú és zavaros tömeg, messziről hangyakaravánok sovány lovakkal,
zokogó asszonyokkal, sivalkodó gyermekekkel. Az öregek legtöbbje hátramaradt,
csupa sovány asszony, göthös marha, száznyi fekete kendő, aszott kéz, reszketeg
mozdulat. A fiúk elbújtak a karám mögé, onnan leselkedtek.
- Nyugatra megy a nép! Meg éjszakra! –
suttogta Kovács Jóni Cserjés Andrishoz egészen közel hajolva. – Mink mikor indulunk?
- Minket elkerül. Itt nincs semmi –
válaszolt Birtalan Dezső. - Tőlünk már mindent elrekviráltak. Meg az emberek is
a fronton vannak. Azok meg bolondok lennének erre gyünni.
Nem ejtette ki ezt a szót, hogy apák, mert
tudta, megbántja a többit, kik most az apjuk után remegnek. Aztán az egyik
oszlop betért a faluba. Talán negyven-negyvenöten lehettek, többnyire öregek
néhány fiatalabb asszonnyal, és néhány karon ülő gyerekkel.
- Már csak egy-két nap – mondták azok, de
a falusiak nem tántorodtak el.
- Hát jöjjenek! – válaszolták büszkén és
szorongva. - A lányok már két hete elmentek. Fölbatyuztak, mindenünket rájuk
kötöttük. Mink már öregek vagyunk. Még a katonának sem kellünk.
- Meg a kutyának sem – mondta egy másik
asszony, erre többen összenevettek.
- Papjuk van még?
- Az van. De nyomorultabb az, mint mink
vagyunk.
- Hát a kölykökkel mi lesz? Azokat
elvihetik.
- Majd gondoskodunk róluk – válaszolt az
öreg Kósa Istók, Kósa Balázs öregapja. – A mi gondunk mind.
Még néhány percig látták és hallották a
távolodók szekérzörgését, egy-egy kutya ugatását, óvatoskodó hangot, a lovak
prüszkölését, dübögését.
Estére vagy hatvanan összegyűltek a
Boldizsárék háza mögötti karámban. Mind ráncos, csendes szemű öreg volt szürke
gatyában, surcosan, fázós, posztóinges, kendős, lajbis nép volt. A papjuk
fiatalember, rozsdaszín rövid szakállal, égre meredő tüskehajjal. Rozsdás
Mártonnak hívták, nyugatról jött ember, ki nehezen alkudta ki az ittenieknél a
bizalmat. Most is kétkedve hallgatták.
- Már rég el kellett volna indulniuk!-
mondta a pap, s a kezével a távolba mutatott.
- Aztán mire?
- Hogy megmaradjanak.
- Ha elmegyünk, semmi nem maradt. A
házakat felgyújtják vagy beléjük költöznek.
- De legalább élni fognak.
- Nincs élet föld nélkül, ház nélkül.
- Máshol is van föld.
- Az más föld. És a másé.
- Sokan nem térnek vissza a háborúból.
Kell, aki azok földjét mívelje.
- És mi van, ha az sem lesz magyar. Mert
itt már alig maradt valaki.
- Bízzanak az Istenbe’!
- És az Isten kiben bízzon, ha mi
elhagyjuk? Mert eztet itt ő adta nekünk. Mink mán itt vagyunk nagyon régóta.
A pap elhallgatott. A csönd kitátotta a
száját, s bekapta ezt a kevéske embert és minden egyszerűségüket. Hallgattak, s
csak a vén petróleumlámpa duruzsolt egy lócán. Az öregek a fejüket lehajtották,
s a petróleumláng belenézett az égbe, s a csillagok visszanéztek rá, s minden
csak egy nagy nézéssé vált, a kilátástalan jövőbe bámulásé.
- Aztán meg maga, tisztelendő úr, maga sem
sokáig húzza, ha elindul.
- Velem jönnek a gyerekek. Némelyik már
majdnem felnőtt. Engem meg ne féltsenek. Volt már rosszabb is…
- Gyerekek azok. Szétszélednek. Jobb, ha elbújnak. Ha rend
lesz, visszajönnek. A völgyben vagy a hegyek alatt otthon vannak.
- Hova bújnának? Éppen kendtek mondták,
hogy itt már semmi nem a magyaré.
Valaki legyintett:
- Majd csak lesz valahogy.
A pap a fejét rázta.
- Maguk
is emlékeznek, hogy mi volt itt negyvenkilencben. Akkor is odaígérték ezt a
földet másnak…
Néhányan bólogattak. Tudták, miről beszél
a pap. Viszont ők sohasem beszéltek erről sem. Tudták, a halottak visszajárnak
számonkérni, hogy miért nincs tíz-tizenkét pulya, miért jut minden Ábelre
két-három Káin, miért hagyták nyitva az Édenkert kapuját.
- Tudják mit? Itt maradok, a gyerekek
menjenek! A Cserjés nagy fia kivezetheti őket. Hamar beérik a sok asszonyt,
gyereket. Ha nem, akkor őket érik be a magyar katonák, s vigyáznak rájuk.
Bízzanak az Istenben, a nép magával viszi a földet a fejében és a
szívében. S ha jól őrzik, egyszer úgyis
visszakapják.
Másnap két tucatnyi gyermeket indítottak
útjukra, s csak egy felnőtt ment velük, az öreg Bihari Mózsi, akinek két
gyermeke és az asszonya volt a sírkertben, kettő nagyfia a fronton. Megkésett ember
volt, s most, hogy egyedül maradt, a legnépesebb családot vette a nyakába, a
falu csenevész kölykeit.
Éjszaka már látni lehetett a háború
sikoltozó fényeit, s néha akkorát rándult a föld, hogy a marhák és a lovak köteleiket
szaggatva föl-alá jártak.
A hegyszurdoknál megpihentek, az állatot
megkötözték, tüzet raktak, hogy a vad ne háborgasson.
- Ez így nem lesz jó – suttogta Birtalan,
ahogy nekidűlt a kocsikeréknek.
- Neked mi bajod van folyton? – horkant rá
András. – Ha maradtunk volna, az se’ lenne jó.
- Magukra hagytuk mindet – suttogott
vissza a kis Jónás, s hagyta, hogy a könny lecsöppenjen a fűbe, a kézfeje mellé.
– A bácsikákat és a nénikéket.
- Ne bőgj már! – mondta Kósa Balázs, s
maga is mintha megrémült volna saját közönyétől. – Ők akarták így. Ők tudják…
Jót akartak nekünk, ők pedig megvédik magukat. Ha máshogy nem, mindenkit nem
lehet bántani.
- Azok megölik őket – harsant fel
Birtalan, s vádlón nézett Cserjés szemébe. – Persze mi ülhetünk itt… Itt mi
vagyunk a gyerekek. A jövő, ahogy Márton atya mondta… Ők meg nem számítanak…
- Ilyet senki nem mondott – válaszolta
András, és megvetően nézett el a semmibe, majd haragosan Birtalanra.
- Valamit tennünk kell! – hüppögte a kis
Jónás.
- Azt tesszük, amiben megállapodtunk –
mondta András mély meggyőződéssel. – Ne legyünk már okosabbak azoknál, akik az
apáinkat is felnevelték!
- Hát nem érted? – válaszolta Birtalan.
- Mit nem értek?
- Márton atya, Bihari bácsi, Birkás bácsi,
Bozóki Julcsa néni…
- Mi van velük – vágta el ezt a halálos
leltárt az élőkről Cserjés András. – Mit akarsz tőlük?
- Áldozatok… Miattunk…
- Nem miattunk. Értünk – mondta
elfehéredett arccal András. – Ezt tudom. Ezt mind tudjuk. De erről nem
beszélünk. Mennünk kell, mert a sok rossz dolog között ez a leghelyesebb. Ezért
tett a homlokunkra keresztet Márton atya. Megáldott bennünket. Értitek?
- András! – telepedett Birtalan a kis
kapitánnyal szembe.
Rátette annak vállára a két piszkos
kézfejét.
- Mi semmivel nem érünk többet, mint ők –
mondta halvány gúnnyal az arcában.
Édes volt ez a gúny, nem a többieknek
szánta, hanem beletörődött ebbe a gyermeki igazságba, s ettől összefacsarodott
a szíve.
- De igen, Dezső. Egy fél évszázaddal –
válaszolta Cserjés. - Az öreg szuka már nem fial. Öreg fa nem hajt rügyet. Öreg
kutya nem véd meg semmitől.
- Ez igaz. De itt nem erről van szó. Itt a
gyávaságról. Mert ha oda bemegy az ellenség, tudja, hogy itt elmenekültek
sokan. Az öregeket hátra hagyták. Akiknek lábuk van, futásra használták,
akiknek hátuk, azok a korbácsra tartják. Ezt úgy hívják, gyávaság. Minden
nyelven. Minden háborúban. Nem azt fogják mondani, hogy azok az emberek itt meg
ott gyávák voltak. Hanem azt, hogy a székelyek gyávák. Hogy a magyar gyáva.
Csak az fut el, akinek nincsen istene. S az marad, kit vigyáz az istene.
- Akkor menj! – mondta hirtelen András. – Indulj,
s vidd mindet!
- Tudod, hogy nélküled nem jönnek. És én
sem. Te vagy a pásztor, nélküled ez a nyáj odaveszne.
András felállt, elsétált néhány méterrel
arrébb, keresett néhány lépésnyi magányt. Hevesen vert a szíve, minden szó
égette, s leginkább az fájt neki, hogy maga is így gondolta, mégis vitte a
lába, el, messzire, az idegenbe. Négy-öt órányit jöhettek, egyre gyakrabban
kapta azon magát, hogy vissza-visszafordul, elnehezülnek a léptei, a megszáradt
nyelve úgy kalimpált a szájában, mint a lélekharang acélnyelve. Megragadta egy
csenevészfa törzsét, s erővel megszorította. Megállt, lemaradozott, majd újra a
csapat élére állt. Ott visszhangzott a gondolat a fejében: megesküdött, hogy
eljön a faluból. Külön esküt kötött, hogy vigyáz a többi gyerekre. Hitt a pap
szavaiban, ebben a fényes látomásban, mely arról szólt, hogy ők a magyar jövő,
s úgy viszik egyszer majd vissza a székelység szent földjére ezt a megáldott és
megszentelt jövőt, ahogy a zsidóknak ígérte a földet a prófécia. De azt is
tudta, hogy kint reá vár egy tucat fiú, akikben a bátorság és a becsület
kivirágzott, s oly szemtelenül és oly’ szépen, gazdagon, hogy maga is elámult.
Mind ágról szakadt kis kölyök volt, dolgos, együgyű kéz és fej, ijedt és mégis
megkísértő szempár, és mégis a szívük összeért. Nézte őket, s elszégyellte
magát.
A második pihenőnél újra tanácskoztak.
Megfordult, megmerítkezett a tizenkét
szempárban, ahogy a Megváltó tehette azon az utolsó éjjelen. Mind tiszta volt, s még Júdás sem volt
köztük. Aztán eszébe jutott, hogy a gyermekség ostoba is tud lenni.
- Ha Mózsi bácsi oldalra fordul – mutatott
az öreg Biharira -, akkor indulunk. Csöndben, és semmit nem viszünk magunkkal.
De csak egy esetben. Ha mindenki azt teszi, amit mondok. Visszamegyünk, s nem
leszünk gyávák. Visszamegyünk, hogy éljünk.
A többiek bólintottak.
Kíméletlen tempóban meneteltek a szököttek
kételyével, a tapasztalatlanok vakmerőségével. Mint a fűben a kígyó, surrantak,
futottak, máskor óvatosan lépdeltek az ismerős földre viszkető talpakkal. Köröttük arannyá nemesült a lomb, az ég, s még a sár is. A
föld kincsében jártak térdig, ezt taposták, a látható világ minden szépségét
egy láthatatlan eszméért.
A faluban aprót kondult a harang.
Az ellenség egy oszlopban jött, lassan,
felforrósodott vérrel. Hitte, nem üres házak várják. Talán lesz asszony, lány, teli
éléskamra. A vén kutyák hallgattak, a fiatalabbak vicsorogtak. A vének tudták,
a katona gyilkos, jobb hallgatni. És a katonák mentek tovább. Keresték a
nagyobb házakat, hol nőt, ételt, aranyat reméltek. Az öreg Kuncz bácsit a
karjánál fogva rángatták ki a házából. Tört magyarsággal vallatták.
- Hol
vannak a fehérnép! Beszélj, vén kutya!
Ahol embert találtak, puskatussal
lökdösték ki az utcára. Egy elszabadult kutya dühödten rohant a katonákra. Az
egyik baka szaladni kezdett, a többiek hangosan röhögték. Majd egy altiszt
elővette a pisztolyát, s agyonlőtte a kutyát. A dörrenésre megremegtek, összerázkódtak
az asszonyok. Egy öregasszonyt, az erősen sántító Bágyinét a puska csövével
döfködték, majd mikor elesett, a ruhájánál fogva húzták végig a földön, egészen
a többiekig:
- Aceasta
este mama ta! Itt az anyád! –
vihogta az egyik egy másiknak, majd felemelte a földről a töpörödött
vénasszonyt, s egy alacsonyabb, összeszorított szemű katonához lökte.
A
férfiakat, kik még tízen sem voltak, egy karámba terelték, s ott bezárták őket.
Egyszerre lovas katona érkezett. Egészen a templomajtóig lovagolt. Megállt egy
percre, köpött, káromkodott, majd le sem szállva belökte a százados ajtót. Utána
beügetett az oltár irányába. Mikor a templomot feldúlták, megtalálták a papot. Nem
bujkált, csendesen imádkozott.
- Beszélsz románul? – kérdezte a tiszt.
- Valamennyire.
- Akkor jó, mert ez lesz itt az egyetlen
nyelv.
A pap lehajtotta a fejét. A katona
hozzálépett, s a pisztolycsővel az állánál felemelte a pap fejét.
- Beszélj! Hol vannak a lakók!
- Elmentek.
- Csak te maradtál, meg ez a néhány
vénség?
- Akikre szüksége van a falunak.
- Aztán ételt nem hagytatok? Valamit
nektek is zabálnotok kell! – csattant fel hirtelen a tiszt.
Közben az oltárról a keresztet és a
kelyhet, a sekrestyéből a ruhákat kihordták. Néhányan felöltötték a
ministránsruhákat, adventi viseletet, miközben egy
sötét képű katona megtalált egy passiójátéknál használt töviskoronát, s azt
nyomta a homlokába.
- Kérem… azoknak nem veszitek hasznát!
A tiszt most nem törődött a pappal. Egy
szemközti ház ajtaját berúgta. Kétszer belőtt a házba. Mikor kiért, ráordított
két tétován ácsorgó bakára.
- Vetkőztessétek le őket!
- Kérem, ne tegye ezt! Egyszerű, szegény
népek ezek.
A tiszt vérben forgó szemekkel sétált
fel-alá, majd újból felordított:
- Ruhát le!
Az asszonyok szótlanul álltak, s nem
értették, mit akarnak ezek a fiatalemberek, miért ordítoznak. Hiszen ezeket is
ugyanolyan asszony szülte, mint amilyenek ők is. A tiszt hirtelen sietős léptekkel megindult, s
tépni kezdte az asszonyról annak pruszlikját. Miután elvette, odadobta egy
mögötte álló katonának. Aztán az inget kezdte szaggatni. Hirtelen előlépett egy
harmadik katona, s egy másik asszony ruháját úgy rángatta, hogy az ingujj
vállból leszakadt. Ijedt, öreg kéz lendült a melléhez, hogy védje a testet. Szomorú ujjaival befogta
a száját, ne ingerelje a sírásával a katonákat. Szegények most döbbentek rá,
hogy mi történik velük. Fázósan összehúzták magukon az ingfoszlányokat,
behúzták a nyakukat. Egy sötét képű katona megunta a rimánkodást, s a
legközelebb álló nőt arcon ütötte. Az megtántorodott, majd elesett.
- Kérem, ne! Hagyják őket! Idős asszonyok
ezek már! Nem bántottak senkit! Nincs semmijük…
A pap védelmezőleg a katonák és az
asszonyok közé állt.
- Ételt vagy megdöglenek! – acsarkodta a
tiszt rossz magyarsággal. – Halljam! – üvöltötte, mire ziháló jajveszékelés
volt a válasz.
- Talán küldenek, kik elmenekültek. Vagy a
visszavonuló hadsereg hoz magával…
- Hazudsz! – ordította a tiszt, s
megragadta a papot a vállánál fogva. - Hazudsz, disznó! Mind hazudtok! A hazugság
népe vagytok! De majd megtanítalak az igazmondásra!
Lelökte a földre a lábán alig álló
tiszteletest, majd felé köpött.
Valami szitokszót sziszegett, olyasmit,
hogy: porc rău…
Aztán néhány szót váltott a katonákkal.
Egyik felröhögött, aztán megindultak a kis kertkaput berúgva. Kopácsolni
kezdtek egy hosszú, borpincés ház mögött. Közben az egyik műhelyből kilépő
katona kötelet hozott magával. A lovon ülő felé intett.
A következő pillanatban hurkot dobtak a
pap nyaka köré, s a kötelet a lovas felé dobták. Az megragadta, s a csuklójára
feltekerte a végét. A hurok hirtelen összeszorult a nyak körül, aztán a
meginduló ló hatalmasat rántott a beteg, vézna testen. A pap előre zuhant, majd
minden erejét összeszedve feltápászkodott. Lábai az első lépésnél összeakadtak,
de az utolsó erejével még felemelkedett. A ló lépésben indult el a szűk utcán.
Eközben Márton atya megragadta a kötelet, mely hirtelen szorítani, majd
fojtogatni kezdte. A test megfeszült, de megérezte, hogy ösztönösen állva kell
maradnia, s futni a ló és a lovas után.
- Gyorsabban! – üvöltötte a tiszt, mire a
lovas megsarkantyúzta a lovát, s hatalmasat rándított a papon. Az nem bírva ezt
a tempót újra elesett, de a ló nem tántorodott meg, hanem húzta a megszikkadt,
ráncos talajra zuhanó testet. A pap mindkét karjával megmarkolta a kötelet,
hogy az meg ne fojtsa, miközben hol az oldalára, hol a hátára fordulva himbálózott,
csúszott a földön. Próbált a hasára fordulni, hogy majd föltérdel, de az újabb
rántások végleg elgyengítették, s már csak arra törekedett, hogy a kötél
végzetesen ne szoruljon össze a nyakán. Ekkor már a kiálló kövek lenyúzták
lábáról, hátáról, oldaláról a bőrt, egy bokor majd kicsapta a szemét, a föld,
melyet halottakkal táplált, most újból és újból beleöklözött az arcába,
megtépte a haját, megsiketítette, félvakká tette. Lassan olyan volt, mint egy
agyonszaggatott rongybaba, mely élettelenül himbálózott a lovas után.
-
Încet! El moare la final! – kiáltotta a tiszt felemelve a karját.
A lovas engedelmeskedett. Előbb lassított,
majd megállt. A pap magához tért, bár szédelgett, s mikor harmadjára felállt,
látta az asszonyokat meztelenre vetkőztetve vacogni a halálfélelmük szelében. A
házak is görnyedten álltak ott, s még a hegyeket is ilyennek látta, ahogy
meg-megszédülve támolygott. Ennyi fájdalom láttán feltört, kényszerű zenével
zuhogott fel belőle az imádság. Az ugatva röhögő katonák először meg sem
hallották, ahogy egyre hangosodó imádság hangzik fel a hátuk mögül. Aztán a
tiszt mégis felfigyelt a kántálásszerű énekre, s némelyik szót fel is ismerte.
Az atyánk, a szenteltessék, a kenyér és a kísértés szavakat. Majd a latin
textus szürkén gomolygó igéit.
- Fogd be a szád, pap! – üvöltötte, s a
combjára csapott a szőlőfa pálcájával.
Márton atya egy pillanatra
elbizonytalanodott. A latin igék most kihullottak a szájából, ajkát
összeszorította, s mereven bámult az övéire. Szánalommal nézte ezeket az
elfonnyadt, hajlott hátú egykor nőket, kik nemcsak a gyermekeiket hordták ki,
hanem az anyaföldet, hogy az is terméketlen gyermekből termő ifjúvá sarjadjon.
Neki is énekeltek, szemükkel ringatták mindet, s ha maradt álmuk, a földnek
álmodták azt a kevéske maradékot. Bármelyik katona inkább unokájuk lehetett
volna, s azoknak csókolniuk kellett volna ezeknek az áldást osztó kezüket. Erre
gondolt a pap, majd látta az agyonlőtt kutya tetemét, mely ott hevert tétova,
időtlen mozdulattal, melyben megfáradt a futás, a menekülés kényszere, s a szétroncsolt
fejéből a halál vicsorgott vissza rá. És újra imádkozott. Nem begyakorolt,
liturgikus imákat kezdett mondani, hanem a saját szavait, melyeket – úgy érezte
-, hogy a szájába teszi egy szép, vasszöggel meggyalázott, kilyuggatott kéz.
- Nem hallod, pap! – üvöltött újra a
tiszt, s megindult felé.
De a pap mondta, hadarta, sírta,
felhörögte, motyogta, énekelte.
- Ha nem hagyod abba, agyonlövöm a vén
boszorkányokat! – sikoltotta most már a tiszt, s mikor elé ért, olyan hevesen
arcul csapta, hogy Márton atya a földre zuhant. Az ütéstől az egyik szemére
megvakult, az eszmélet alig-alig lobogott benne. Rúgást érzett a hasüregtáján,
teste összerándult, térdét egészen az arcáig húzta. Beléfagyott az ima, a szája
megtelt homokkal, s ahogy felnyitotta a szemét, csak egy ügyetlenül araszolgató
rovart látott. Hát ilyen lehetek én is, Istenem, gondolta. Ilyen szánandó
féreg, jelentéktelen pondró. De így magasztal fel az én Uram ebben a rovarnyi
semmiségemben. Aztán eszméletét vesztette néhány percre. Majd felköhögte a vért
és a homokot, mely a tüdejét marta, s ez magához térítette. Újra látta az
állati tetemet, az asszonyok rózsaszín vacogását, s egy házat, melynek láng
hasogatta szét a tetejét. Megpróbált feltápászkodni, de erőtlenül visszazuhant
úgy, hogy a karját maga alá gyűrte.
- A helyeden vagy! Maradj ott, magyar
kutya! – morogta felé a tiszt.
Az egyik asszony énekelni kezdett. Halkan,
reszketeg hanggal. Régi templomi zsoltárt, hamisan, ügyetlenül. Márton atya
arra gondolt, milyen szép ebben a kies csendben, a halálfélelmük sötét csendjében.
Aztán a többi asszony is vele énekelte, s a hangok összefonódtak, megerősödtek.
És akkor lövés dörrent. Az elsőnek éneklő asszony úgy dőlt el, mint a zsák.
Vére a másik arcára fröccsent. Egyszerre sikoltoztak, s borultak le kopár
meztelenségükben az azonnal meghalt társukra.
- Kapja meg ez is a magáét! – ordította
eltorzult arccal a tiszt, s pilátusi gőggel a papra mutatott.
Két katona két vaskos kerítésdeszkát
feszített ki a legszélső háztól, majd keresztté szögelték össze. S bár az
ügyetlenül összetákolt fakereszt inkább egy X alakjához lett hasonlatos, már
nem törődtek vele. Rákötözték a papot, de a kezét nem szöggel, hanem ékké
taposott, tördelt kerítésléccel verték a deszkához. Márton atya a második
ütésnél elájult, csak egyszer szakadt ki belőle a fájdalom iszonyú fortissimója.
A testét a lóhoz kötötték, s úgy húzták
végig a falun tízszer, majd hússzor. Addig, míg volt benne lélek. Aztán csak test
maradt félig kiszakadt karral, összetört bordával. Az asszonyokat pedig korbáccsal
verték, s míg azok futni kezdtek a közeli kaszálók felé, vihogó gyűlölettel
lövöldöztek rájuk.
Mikor a gyerekek leértek a faluhoz,
tűzmarta, kormos falakat találtak, ki-bedőlt kerítéseket, porig égett
istállókkal. Néma gyászmenetté lettek a kóválygó füst alatt, az üszökszagtól
megszédültek, a szájuk kiszáradt a halál fagyos szelétől.
- Ez itt a Torkos! – álltak meg a Bodnárné
kutyája előtt.
Az állat fennakadt szemmel bámult fel az
égre, megmerevedett végtagjai még az élet felé nyújtóztak, szétroncsolt
pofájából egy fekete rovar mászott elő.
Aztán követték a nyomokat, mindenféle
katonai csizmatalpat, melyek eltaposták a meztelen lábak nyomát. Aztán vért
láttak, s néhány sebtében elhantolt sírdombot. Mindegyikük fejében ugyanaz a
borzalmas kép jelent meg. Katonaruhába bújt gonosztevők öltek és űztek itt
ártatlanokat. A fiúk megérezték, ez már nem falu, hanem temető. A szájuk elé
kötötték a sáljukat, mert fojtogatta őket a füst és a kiégett házak nehéz
szaga.
A falu végére kiérve megtalálták a testet,
azt, ami Márton atyából maradt. Arca felismerhetetlenségig eltorzult volt,
ujjai közül több is hiányzott, karja kifacsarodva, nyílt töréssel
megnyomorított lába groteszk torzóként összegabalyodva hevert a teste alatt.
Hosszú percekig álltak a fiúk a részvét
iszonyával a vonásaikban, a felnőtté válás tétova méltóságában. Nem tudtak
sírni, beléjük fagyott a könny.
Amit az idegen katonák meghagytak
szerszámokat, felkutatták. Majd visszamentek, s eltemették a holttestet.
Ha mégis valamelyikükre rátört a sírás, kifakadt
belőle a szó, csak rászóltak:
- Áss!
És ástak. Úgy hitték ezekben a borzalmas
pillanatokban, nem egy embernek, nem a papjuknak ássák a sírt, hanem a
nemzetüknek és a hitüknek. Cserjés András, ahogy belevájt a földbe a rövid,
keskeny ásójával, úgy érezte, mintha az Istent hantolná el, ki az igazság
palástjába lenne belecsavarva.
Mikor befejezték, apró keresztté kötöztek
össze két ágat, hogy az Isten, ha egyszer visszatér, megtalálja a
legalázatosabb szolgáját. Nem tudták, honnan kapták azt a hitet, mellyel
érezték, hogy eljön a feltámadása ennek az egyszerű léleknek is egy másfajta
elégtétel emberen túli irgalmával.
Szétdobálták az ásókat, majd
visszafordultak a sírhoz. Cserjés előlépett, s most minden szem rászegeződött.
Tőle vártak valami olyasféle szavakat, mely szerint Márton atya áldozatával
beszentelt földjük újabb küzdelemre hívja őket. Ideje fegyvert fogni, s bosszút
állni. Mert a halottak számon fogják kérni, az elvégzett és az el nem végzett
igazságtevés ígéretét. Cserjés azonban csak állt, s nem voltak szavai.
Ostobának érezte magát, hogy előrelépett, hiszen ebben az új világban senki nem
választotta meg vezérnek. Most pedig az estben megégették, felhorzsolták a
lelkét a halványan csillogó szempárok.
- Indulnunk kell!
- És mégis merre? – kérdezte Birtalan
sírós hangon.
- Nyugatra. Ha van még ott haza, akkor
csak keveset kell mennünk. Ha nincs, akkor még nyugatabbra.
- Nincsen mit ennünk! – jajveszékelt bele
az estbe egy sírós gyermekhang.
- Lesz majd étel. És lesz, ki megszánjon
bennünket. Lesz majd valami… - mondta Cserjés András, s a többi vele indult el
az éjszakába.
Egy új világ születésének éjszakája volt,
melyből felnőttek jöttek elő, üldözött és hontalan magyarok, apró, ügyefogyott,
megkeseredett apostolok, kiket nem az Isten, hanem a félelem és a lélek csendes
őrülete vezetett.
Három hét alatt elhagyták a hegyeket,
széles gabonaföldeken át haladtak, s csak a napot figyelték, s egymás szemébe
nem mertek nézni. Aztán hasonló üldözött kölykökkel találkoztak, majd szerte
szakadozott menekültkaravánokkal.
Egy héttel később a felkelő nap fénye
szétömlött a Tiszán. A folyó felgyulladt a hajnali fényözönben, s a folyóparti
fák úgy lángoltak, mintha az eget is fel akarták volna gyújtani. A fiúk
érezték, hogy itt az út vége. Átkeltek a folyón, segítettek a lovak úsztatásában.
Napokig tartott, mire elkészültek a tutajok, míg jött a segítség a túlpartról.
Mindenféle idegen katonákkal találkoztak, s elkeseredtek, hogy itt is új Bábel
épül.
Egy útszéli Krisztuskereszt előtt
megálltak, hogy fogadalmat tegyenek. Sírhatnékjuk volt az elválás kíméletlen
nagyszerűségétől. Mert eljött a szétszórattatásuk ideje. Vannak, kik megállnak,
talán némelyek visszafordulnak, s a nagyobbak, a felnőttkorba belegyengülő
ifjak úgy érezték, hogy a múltjukat itt kell hagyniuk. Megszorították egymás
kezét, néhányan megölelték egymást. Fogadkoztak, s hosszan tartották egymás
kezét. Aztán elindultak. Marhavagonok vitték az embert nyugat felé. Majd
Nyugatra.
Késő őszre vált, a bogyók elfonnyadtak, a
virágok elhulltak.
Birtalan és Cserjés egy nagy kikötőben
váltak el egymástól. Birtalan csak annyit mondott:
- Én visszafordulok. Neked is ezt kellene
tenned.
- Nincs hova visszafordulnom.
- És mi lesz? – kérdezte a kisebbik fiú.
- Ott vannak a nagy hajók. Amerikába
visznek.
- Ne menj, Andris! Az erőseknek maradniuk kell!
- Dezsi, hát nem tanultál semmit? Az
erősek pusztításra termettek. Vagy józanságra. Élni és túlélni. Rám ez vár. A
gyengék építik a világot. Ez mindig így volt. Ők még nem adták zálogházba a
szívüket.
- De hát mi van Amerikában?
- Ott még nem laktak jól a földek.
Erdélyben is addig éheztek, míg nem adtak neki enni. Nem lakatták jól
halottakkal.
Birtalan lehajtotta a fejét. András szavai
elborzasztották. Hirtelen hajókürt hangja kergette el az éji sötétséget. A fények
vörösen zengtek a tenger felől, a háztetőkre ráfröccsent a hajnal első fénye. Még
jobban azt érezte, hogy vissza kell mennie. Erdélybe, mert nincs más. Nincs
föld máshol, mely megtartja, nincs ház, mely befogadja, s nincsenek erdők,
nincsenek színek, nincsenek hangok, melyek ugyanolyanok, mint az övéi. Mert olyan
nincs még Amerikában sem. Most felemelte a fejét, s a reggeli fények
színeváltozásában még egyszer megbámulta hosszan a barátját. Remélte, hogy nem felejti el.
- És mi lesz Amerikával, ha ott is jól
laknak a földek? Mint most Erdélyben – kérdezte.
- Akkor maradnak a csillagok.