Az
öreg házhoz tartozó, egykor más napokat látott kis kert, melynek fáit és
bokrait még apám ültette, máig örök érvényű, egy és oszthatatlan. Hiába dőlt ki,
és halt tűzhalált a tavaly nyári forróságban a fenyők többsége, a kerítés
mellett magasodó kanyargós törzsű japán testvérük kivételével, akkor is egy és
oszthatatlan, az örök természetnek alárendelt élet törvényei szerint élő, s
évről évre gazdagabban újjászülető szívvel lüktető kert, angyal vigyázta
bölcsője a csöndnek. Fagyal, fű, pitypang, árvacsalán, vadsóska, rózsa és szőlő
ölelésében pirosló tulipánok, kéklő ibolyák, krókuszok, fehérlő liliomok,
gyöngyvirágok, jácintok s a gugoló tuja ölelésében levelet bontó, metszetlen
öreg szőlőtőkék mind az élet folytonosságát hirdetik. Akár csak a legszebb
parazita, a lila virágfürtökben pompázó, minden irányba terjeszkedő, szintén
apa ültette lila- akác, és a világcsoda, az öreg árpa-körte fa, amelyet még a
nagyapám ültetett, korelnöke e csönd ligetnek. Vele egykorú, még kézzel
betonozott, járda osztja jelképesen kétfelé, repedésein is átüt a fű, de már
nem takarja el jótékony puha tűlevél takaró. Itt feloldódik az öreg lélek
emlékező magánya, amikor napkezű szél simítja benne arcomat. Itt éltünk a
szüleimmel, s itt ápolta a beteg fenyőket a Babám. Itt nevettünk egymást locsolva
slaggal a túlhevült nyarak délutánjain, s földjében pihennek egykor volt
társaink, cicák, s kutyák, s benne az egyetlen jelölt nyughely, Vacikáé, az
öreg kutyámé, aki tizenkét évig volt a társam, társunk a Julcsival,
jóban-rosszban. Az angyalok kertje, amely addig él, amíg itt vagyunk, s a
magunk módján óvjuk, vigyázzuk. Mert már nem tulajdonosai, „csupán”
haszonélvezői vagyunk az öreg hajléknak, amely majd eltűnik, ha mi is elmegyünk
szétnézni a túlsó partra…