Visszajárók
-A félig leeresztett kopottas faredőnyök alatt óvatosan merészkedett be a novemberi délelőtt fénye a polgári lakás nappalijába. A középen álló asztalon egyszemélyre volt megterítve. Réz tányéralátét, damaszt szalvéta, borospohár, díszes evőeszközök, vizeskancsó és egy porcelán vázában három szál bordó szegfű, ahogy azt kell.
Egy idős úr lépett be a helyiségbe és az asztalhoz ült. Nemsokra rá egy vele hasonló korú asszony jött be ugyanazon az ajtón, majd az ablakhoz lépett és résnyire nyitotta azt. A hűvös késő őszi levegő, mint egy suhanc ugrott át a párkány felett.
Az asszony egyik kezében jegyzettömböt tartott, a másikkal egy golyóstollat fogott. Megállt az asztal mellett, majd várt néhány pillanatot.
- Szeretettel köszöntjük önt újra minálunk, tisztelt uram! Nagy öröm számunkra, hogy jelenlétével ismét megtiszteli az éttermünket - mondta, miközben illedelmesen meghajolt.
- Ebédelni szándékozom! – hangzott a felelet. – Mindenekelőtt azonban szeretném megkérni, hogy szüntesse meg ezt a szélvihart, mert olyan huzatot érzékelek, mintha kidugnám a fejem a száguldó vonatablakból
- Jó napot kívánok, uram! Rögtön hozom az étlapot, de addig valami italt esetleg?
- Felesleges többször köszönnie, már az imént is kristály tisztán hallottam.
- Elnézését kérem, nem akartam untatni.
- Mondjuk inkább úgy, hátráltat. Talán már az előételnél tartanánk, de hagyjuk – legyintett bosszúsan. – Úgy látom, itt semmi nem változott a legutóbbi alkalom óta.
- Még szerencse, tisztelt uram, ha történt volna változás, lehet, hogy nem érez ismét késztetést arra, hogy betérjen hozzánk.
- Kérem, ne keverje össze a tipográfiát az éhséggel. Pont erre jártam, ne képzeljen többet. Lehetne akkor, hogy rátérjünk a rendelésre? Fehérbort szeretnék kérni, száraz, természetesen, lehetőleg pincehidegen.
- Juhfarkot tudnék ajánlani, igazán nagyszerű bor, még az angol királynő is…
- Kérem, mellőze a reklámot, eleget hall, lát az ember – vágott közbe a vendég. - Somló hegyi?
- Nem, pécsi borvidék.
- Mindjárt gondoltam, manapság mindent megpróbálnak rásózni az emberre.
- Mielőtt valami baleset történne és megsérülne, hozom is a bort és az étlapot – közölte mosolyogva az asszony, majd ellépett az asztaltól.
A fal mellett álló kisasztaltól egy bőrmappával tért vissza, s töltött az asztalon álló vizeskancsóból a borospohárba.
- Kérem szépen, én pince hideget említettem, ez pedig padlás meleg – kifogásolt, miután ivott. – Ami pedig az étlapot illeti, határozottan zavaros, mondhatni, átláthatatlan.
- Pardon, egy pillanat, visszaadná, kérem? Csak nem véletlenül a Fürge ujjak szabásminta mellékletét adtam oda önnek?
- Talán otthon felejtette a szemüvegét?
- Kérem, sikerült választania? – állt írásra készen a jegyzettömbbel az asszony.
- Sok fogás, sok hiba. Ez önökre nagy valószínűséggel érvényes. Vannak félelmeim az ebédemet illetően, ezért ma csupán egy főételt bátorkodom rendelni.
- Természetesen uram, ahogy parancsolja.
- Borjúhúsos derelye, mályvás pecsenyelével, metélőhagymával és pirított szalonna pörccel. Ezt kérem.
- Néhány perc türelem uram, máris készítjük – mondta, majd elindult az ajtó felé.
Az idős úr jóízűen kanalazta a zöldborsó főzeléket és harapta hozzá a fasírtgolyókat.
- Ízlik az étel uram? – állt meg mellette az asszony?
- Lehet, nincs igazam…
- Önnek mindig igaza van – vágott közbe -, hiszen ön a vendég.
- Ne gúnyolódjon, kérem, főleg azok után ne, hogy elém merte tenni ezt a gasztronómiai csalódást.
- Esetleg valami probléma merült fel az étellel kapcsolatban.
- Sajnos nem vagyok én annyira szerencsés, itt problémákról van szó, nem csupán egyről, többről.
- Gondolom, kifejti részletesen, uram.
- Mi az, hogy! Sőt már most jelzem, távozásom előtt feltétlenül igényt tartok a panaszkönyvre.
- Ahogy óhajtja, Hallgatom.
- Vélhetően ennek az elkészülte pillanatában fehéren gőzölgő derelyének a lágy tésztája, az elmúlt napok egyikén, még fényesen csillogott a rácsepegtetett olvasztott vajtól, ezzel szemben elém úgy került néhány perce, hogy minden kétséget kizáróan már órákkal ezelőtt magába szívta a köré öntött pecsenyeszaftot, minekutána egy sárospocsolyába esett, megrágott almacsutkára emlékeztetett, amely mellett a fulladozó snidlig darabkák szomorúsága egyenlő mértékű volt a túlbarnára pirított szalonnapörcök szégyenkezésével.
- De kérem, ön szándékosan túloz, ez egy étel, nem egy bűncselekmény, ön pedig vendég, nem helyszínelő.
- Látja, most jól mondta. Ez bűncselekmény. És arról még nem is beszéltem, hogy mennyit rontott az összhatáson, hogy egyértelműen egy balkezes szakács szeletelte a tányér szélére a paradicsomot.
- Nagyon sajnálom, a tükörteremben most rendezvény zajlik. Ott mindezt másként látná.
- Hagyjuk, elment az étvágyam, kérem a számlát.
- Parancsoljon – tett az úr elé az asszony egy lapot a jegyzettömbből. – És még annyit mondanék, ha megengedi, épp most járt le a műszakom, ha gondolja, megvárhat és hazakísérhet. Talán együtt kifőzünk valami jót egy életre.
- Te kis fruska, hát emlékszel? Tényleg valahogy így mondtam akkor!
Az úr felállt az asztaltól, megfogta a felesége kezét és lassú léptekkel elindultak az ajtó felé.
Néhány perccel később megszólalt a csengő.
- Palikám, drága gyermekem! – engedte be az unokáját a lakásba a nagypapa.
- Csókolom! Erre jártam, gondoltam, megnézem, hogy s mint vagytok.
- Jól tetted. Meg vagyunk, köszönjük.
- Megint étteremben voltatok? - kérdezte Pali, miután bekukkantott a nappaliba.
- Péntek van Palikám, akkor mindig. Ketten együtt a nagyanyáddal majd száz évet dolgoztunk a szakmában, nagyon hiányzik, tudod? Ezért járunk hetente vissza.
- Tudom, tudom – ölelte át a papát az unoka. – És ma hol voltatok? A Királykertben, vagy a Pékinasban? És ki volt a vendég? A grófné vagy a kötözködő úr, esetleg valaki más?
- A Pékinasba a jövő héten megyünk – válaszolt a nagymama. – Ott majd a nagyapád lesz a pincér.