Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza,
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De még azért elbirjuk fegyverünk,
A amerre vág,
Ott hagyja fájó mély nyomát.

Ott hagyja fájó mély nyomát,
Haramja-csorda, képeden,
Hogy majd az itéletnapon
... E bélyeg vádolód legyen,
Vádlód az uristen szine előtt,
És gyújtsa rettentő haragra őt
Teellened,
Ki ránk veszett fogad fened.

De mit az ítélet nekünk!
Ha lesz is az, sokára lesz,
És ami több és ami fő,
Az isten könyörűletes,
Még majd kegyelmet adna neki ő...
Ne várakozzunk! e vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet.

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon e világ,
Mindaddig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amig hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk az isten most kevés,
Mert ő nem eléggé kemény,
Hozzád imádkozom, pokol,
Az újesztendő ünnepén:
Öntsd sziveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
Mig e gazok
Közül a földön egy mozog!