Emberségünk magasában
Nagy Lászlónak, századik születésnapjára
„Föld-hó-kohó arcú világöreg-ősök
haza érnek csengős pásztorok, regősök,
parasztok, timárok, vasverő cigányok,
költők, s holdsütésben forgó szent zsiványok.”
(Nagy László: KÍSÉRŐÉNEK FIÁNAK aki felnőtt s elindult haza –részlet)
I.
Rajtunk ragadt áhítatban dagonyázunk,
örökölt estek öblein folyik át láva nyarunk.
Időnk testetlen rángás, hazug hasadás,
szilánkos pillanataira már alig van szavam.
Ember-arcunk tűnni látszik, jelkép, jelszó,
jelmez csupán, fényfolt csak egy vásott ruhán.
„Latoló józanságban” kötelek forrnak torokra,
szóra, áruvá árvultan árultuk el magunkat,
s veszett kutyákat uszítottunk bolondokra,
száműzve fényhordó garabonciásainkat,
akik üdvünk ügyében jártak szakadatlan.
II.
De vagyunk itt egy páran még, e hosszú tűrő
méla alkonyatban, kik szentképedre nézünk,
mikor tévedhetetlen nyáridőkben mécsesünk
fennlobog, s mi már tudjuk, hogy estet hirdetni
délben dőreség, múló állapot, ködbe foszlik,
mint a lapos indulat, amikor hóhért játszik.
Magáért lázad minden fénytömeg makacsul,
jajgatni is rest, ha sérülten olykor visszavonul,
mint a megcsalt szerető, de nem menekül,
s csodafényét kioltja majd az est cselesen.
III.
Örökölt esteken át folyik a nyár, s vagyunk,
itt vagyunk még, s csalhatatlan szentkép arcod
előtt szégyenlángú arccal, mégis készen állva,
arra az egyetlen örök lobogásra, melyért élni
még mindig érdemes, a keskeny útra, ami fájna,
a csírázatlan idő vasfogába vájva, rontás rontó
szélbe szállva hozzád, ki a szív igazát kívántad:
emberséget csendből, csendet emberségből,
„sziklacsípőkön” át emberségünk magasába
emelve fel átkozva is áldó, megszentelt szavad,
letépve rólunk mind a lélekszakállakat.
IV.
A józan latolók mára mind kocsiba szálltak,
de mi, akik itt vagyunk, mezítláb, gyalogosan
megyünk utánad omló nyárban, hószakadásban,
s tört mécsesünk ezüsthajú, hazányi házad előtt
fellobog, s újra bízhatunk e lázban, bolondok,
a megsántult idő sivatagában, s kivárjuk
míg elomlik e század, s újabb százat lépnek
az évek majd utánad, kivárjuk bátran, dacolva
páran, míg az arcod előtt glóriás varázsló,
lángoszlopok gyúlnak örök szimmetriában,
káromkodó korunk végső katedrálisában.
V.
Szótlan is szóltál, létünk szirtfokán daloltál
viharos fellegzsoltárt, fejjel fölénk magasodtál,
világ szélén, sziklák élén, vihar végi szurdok
mélyén részünkért dacoltál. Tengernek arccal,
fohászos sors-sebed sose heged, szinte látlak
akkori korunkban, mint a járni tanuló gyermek,
amikor apja az úton először engedi el a kezét.
Viharunk nem ért véget, belül szénné éget
bomlott szabályokat, s tovább visz mindvégig
a szittya „csak azért is”, „a lehetetlenért is tovább”.
VI.
Világ végi csöndek tornyozódnak, táguló terek
intenek búcsút lávahamvába holt nyarunknak.
Örökölt rendünk időkátyúba szorult rossz szekér,
mit hasztalan tolnak, húznak, nem mozdul előre,
veszteglünk, s végső csodát, kegyelmet remélve,
Hozzád is fohászkodunk, ezüsthajú szentkép,
bárányos oltár, szélszagú szabad ménesek ura:
Hétrét görnyedt gerincünk szikla legyen újra,
ember embert többé ne alázzon, ne sújtson porba,
emeld fel hát szívünket emberséged magasába!
2025-08-14
