Utószó
D.G. emlékére
Nekem is mondták pár éve már,
mikor nagyon csapkodott az élet,
hogy kiült az arcomra a halál,
de tanúként még itt vagyok, élek…
És most mindenekelőtt, naprakészen,
hűvösen szembesülve a ténnyel,
melyben ismét a helyzet magaslatára
hágott a végzet, mikor barátunk sorsát
bűvös közönnyel kimérte észrevétlen,
s megszokott, konok következetességgel
a hiányát rendünk szerves részévé tette.
Sejtette régen, mikor hiába várt reggelente
alkalmi munkákra a bolt előtt, olcsó szeszek,
s rossz dohányok szabták ki néki a roncs időt.
Hiába adott meg gyerekeinek mindent, ők
feledték könnyen, hogy mi volt tegnapelőtt,
s a közömbös orvosok is könnyen hibáztak,
amikor végképp elvették tőle a reményt.
Pár héttel ezelőtt, mikor utoljára láttam,
szédelgett előttem a járdán csont soványan,
s látszott rajta, ahogyan az utcai szemetesben
betétdijas üvegek után turkált, hogy nem rá
várnak már az új házakon készítendő tetők,
kidőlt már a gerendák alól, s dőlni készült
kifelé a létből is, teljesen felzabálta a rák,
s tudta, hogy feljegyezte az arcát a halál.
Metszett gége, szabdalt szövet burjánzott
benne végig, lerontva, bontva, ami ép is,
így vitte el magával tegnapelőtt könnyen,
s nem idő előtt, alig múlt kettővel ötven,
mint hátra maradt özvegye, akit azóta
a gyerekei úgy kitettek a házból, mintha
ott sem lett volna, hogy felnevelje őket.
Most élni próbál máshol, senkit sem vádol,
mert nem lesz másik idő, amely kárpótol
küzdelmes, békétlen, hosszútűrő évekért.
Hátra sem néz, keveset beszél, dolgát teszi
csendben, mint annyian, akiket már nagyon
régről ismerek, s csak véletlen szelek fújják
az arcukat olykor elém…
2025-09-14
