Időközben
ismét munkahelyet kellett váltanom, mert a közelben Gödöllőn, ahol eddig
dolgoztam megszűnt a munkalehetőség, a Sony kivonult a városból. Egy volt
Atheneaum-os kollégám, barátom, Bélus segítségével sikerült elhelyezkednem a
Ringier- nyomdába, ismét Budapesten, 2006 januárjában. Svájci tulajdonú cég
volt, ahol három országos napilap, a Blikk, a Nemzeti Sport és a Népszabadság
készült többszázezres példányban, hatalmas tekercsnyomó offset gépeken. Ezek
egyikén, a háromszintes, WIFAG 790-esen lettem papírműves-tanuló, ahol
éjszakánként a Blikk készült 300000-es példányban, szigorúan nyolc órában,
40000 példány/óra sebességgel. Itt először éjszakás, majd délutános műszakban
dolgoztam. Egy este, műszak vége felé, üres olajos hordót vittem be a raktárba,
amikor megcsúsztam a síkos kövön, s nekiestem egy másik hordónak és felhasadt a
szám. Üzemi baleset. A műszakvezető, úgy ahogy ellátott, s én felhasadt
szájjal, hazavergődtem, sejtvén, hogy még az éjjel orvoshoz kellene menni. Jó
anyám, kis híján elájult, amikor meglátott. Reggelig nem várhattunk, míg az
orvos megnézi, ezért felhívtam az Ildit, vázoltam problémát, és megkértem, hogy
vigyen át a kocsijával, a Kerepestarcsai kórház ügyeletére, ha nem gond. Nem
volt. Elballagtam hozzá azon a hideg, havas februári éjszakán, s elindultunk a
kórházba, ahol három öltéssel összevarrták széthasadt alsó ajkamat az
ügyeleten. Míg a rendelőben foltoztak, addig ő az előtérben ült egy padon,
kabátom az ölében, s várt türelmesen, mint egy jó feleség. Hazafelé az úton
végig beszélt, helyettem is, mivel nem nagyon tudtam még válaszolni a
kérdéseire abban az állapotban. Így kezdődött…

Balesetem
után egy ideig száz százalékos táppénzen voltam, mivel üzemi balesetnek
minősítette az illetékes bizottság az esetet. Ezt követően egy ideig még a
cégnél dolgoztam, egyelőre még éjszakás műszakban. Márciusban felhívott az
Ildi, hogy kísérném el Egerbe, ahol a lánya tanult az Eszterházy-kollégiumban,
mert lesz valami koncert a hétvégén, ahová nem szívesen engedné el a lányát
egyedül. Nem kellett kétszer mondania, hamar kötélnek álltam, mert tetszett
nekem… Megbeszéltem anyával, a főnökömtől pedig két nap szabadságot kaptam, s
így egy szombat reggel neki vágtunk kettesben kocsival az útnak. Isaszeg és
Eger között autóval nincs túl nagy távolság, de azért volt néhány óránk végre
normálisan beszélgetni. Ráadásul annyira nem is kellett sietnünk, mert a buli
csak este kezdődött, ráértünk kora délutánig odaérni. Rövid pihenőt tartottunk
Gyöngyösön, s reggeli után szétnéztünk egy kicsit városban, s azután folytattuk
az utunkat és éppen időben megérkeztünk Egerbe. Ildi már nem először járt itt,
s így pontban délután két órakor megálltunk a kollégium előtt, ahol már várt
ránk Anna, s együtt folytattuk utunkat akkori barátjának, Istvánnak a
szüleihez, ahol aznap estére szállásunk adatott. István Anna osztálytársa volt,
s ártatlan románcuk akkor már nagyjából fél éve tartott. Értelmiségi család
ígéretes, tehetséges ifjú sarja, édesapja neves jogász, édesanyja pedagógusként
dolgozott. Ildi bemutatott nekik engem, mint egy kedves ismerőst, aki
szívességből elkísérte őt erre az útra. Ez igaz is volt, mert kapcsolatunk csak
pár órával később, a koncert után mélyült szoros barátsággá… Mindenestre
érdekes találkozás volt a fiú
szüleivel, akik különös, de mégis udvarias mosollyal fogadtak aznap délután.

Este
az egri sportcsarnokban együtt lépett fel a Kárpátia, az Ismerős Arcok és a
Kormorán. A tett színhelye közel volt a szállásunkhoz. A koncert este nyolckor
kezdődött, de Anna már hat órakor elment az Istvánnal, hogy a barátaikkal
találkozzanak a buli előtt, úgy hogy nem sok esélyünk volt arra, hogy
hatékonyan felügyeljük őket az est hátralévő részében. Nem is nagyon volt erre
szükség, tudtak ők már akkor is vigyázni magukra és egymásra is. Jómagam néhány
koncerten voltam már azelőtt, de az Ildinek ez volt az első ilyen jellegű
esemény az életében, s meg kellett győznöm előtte, hogy farmerben, kényelmes
cipőben egyszerűbb az élet ilyenkor. A buli pontosan kezdődött, fergeteges
volt, s amíg Annáék lenn a küzdőtéren bőszen pogóztak,  addig mi fenn a lelátón csendben
összemelegedtünk Ildivel. Késő éjjel ballagtunk haza kéz a kézben, a fiatalok
nem kis csodálkozására, s reggelre már egy pár voltunk. Ismét egy új szakasz kezdődött
az életemben, talán egyike a legsűrűbbeknek…

Nagyon
jól van az megalkotva, hogy az ember nem lát előre mindent, ami később történni
fog majd vele, hiszen visszatekintve már tisztán látszik az út, amelyen végig
kellett mennie. Amint fentebb említettem, a véletlennek ehhez vajmi kevés köze
van, amint életünk lényegi történéseire sem vagyunk igazán hatással. Nagyon sok
és súlyos tapasztalat erősítette meg ezt bennem, de azt kell mondanom, hogy
minden úgy volt jó, ahogyan történt, bármennyi és bármilyen fájdalmas, vagy
néha örömteli eseménnyel járt is.  Régi
igazság, hogy semmi nincsen ingyen, s mindennek meg kell adni az árát, s ennek
belátása, egyike a legnehezebb feladatoknak, de a jó hír az, hogy képesek vagyunk
rá, s mindvégig velünk marad a jó remény, ami nélkül nem bírnánk ki.

Nem
állítom, hogy jó anyámat felhőtlen boldogság töltötte el, amikor elmondtam
neki, hogy ismét új nő lépett be az életembe. Volt korábban velem éppen elég
gondja, balul sikerült kalandjaim miatt és komoly kételyei támadtak arra nézve,
hogy rendes asszony már nem is nagyon áll szóba velem. Meg sem próbáltam
meggyőzni arról, hogy ez most valami más, komolyabb és normálisabb minden
eddiginél, kétségeit, aggodalmait nemigen tudtam eloszlatni semmivel, és már
meg sem próbáltam elmagyarázni. Rezignáltan vette tudomásul, hogy ismét
elmegyek, igaz, hogy nem Pestre, hanem csak két utcával arrébb, egy kétszintes
családi házba. Együtt fogunk élni az Ildivel, s jövök, amikor csak tudok,
nincsen elfelejtve senki és semmi… De ez már nem volt ugyanaz, valami megint
megváltozott. Eddig csendben, kettecskén éltünk, Géza nevű farkaskutyánkkal és
néhány macskával, s békés nyugalomban teltek napjaink és most megint minden
megváltozik, egyedül marad… Ez kezdett sok lenni a gyönge szívének, ami akkor
is csak engem féltett, s nem csupán magára gondolt. Akkor még mit sem sejtettem
arról, amit ma már jobban megértek, de senki és semmi nem állíthatott meg,
mennem kellett.

Új
szerelem, régi mámor, gyorsan repültek a hetek, csodálatos tavasz volt. Közben megismerhettem
Ildi özvegy édesapját, Józsi bácsit, aki ház alsó szintjén lakott. Már
nyugdíjas volt, s jó anyámmal nagyjából egyidős lehetett, és hát a természetük
is hasonlított egymásra. Olyan találkozás
volt ez is, amelyre mind a mai napig jól emlékszem, mert az első
pillanattól kezdve sajátos rokonszenv alakult ki közöttünk. Alig mutatkoztunk
be egymásnak, máris úgy tudtunk beszélgetni, mintha már hosszú évek óta
ismernénk egymást, s ez a későbbiek során egyre meghittebbé és bizalmasabbá
vált. Ildi nagyon csodálkozott ezen, mert előttem az édesapja, zárkózott
természete okán, senkivel sem került ilyen kapcsolatba.  Egyedül nekem ajánlotta fel, hogy
tegeződjünk, amit neveltetésem, s a köteles tisztelet okán végül is nem
fogadtam el, hiszen édesapámat és jó anyámat is magáztam. Kapcsolatunkon ez a
tény mit sem változtatott, s ha lehet még komolyabbá tette.

Hamar
kiderült, hogy hithű református családba kerültem, s Józsi bácsi a helyi
gyülekezet egyik presbitere volt. Eljött az első vasárnap, amikor Ildiékkel
együtt elmentem a helyi református templomba Istentiszteletre. Mivel katolikus
családból származom, azelőtt még soha nem voltam református templomban,
Istentiszteleten meg főleg nem. Bevallom volt némi bizonytalanság bennem,
hiszen nem tudtam mi fog történni, s nem ismertem senkit sem, csak a
lelkipásztort, a néhai nagytiszteletű Bajusz Árpádot, őt is csupán látásból.
Ildi átsegített a kezdeti nehézségeken, hamar megbarátkoztam a templom és a
szertartás puritán egyszerűségével, ige központúságával, s megismerhettem a
gyülekezet tagjait is, akik hamar befogadtak. Istentisztelet után Árpád a
templomajtóban kézfogással búcsúzott az atyafiaktól, néhány kedves szólva
hozzájuk. Amikor kifelé menet mi is odaértünk, Ildi bemutatott neki, s
mosolyogva, kézfogással búcsúztunk mi is egymástól. Ma már teljes
bizonyossággal elmondhatom, hogy ez volt az a találkozás, amely mélységében és minőségében, máig hatóan,
megváltoztatta az életem.

Ismét
úgy tűnt, hogy kezdenek a dolgok ismét a helyükre kerülni körülöttem, bár jó
anyám továbbra is fenntartásokkal viseltetett az Ildivel kapcsolatban. Én nem
csodálkoztam ezen, hiszen korábbi viselt dolgaim rengeteg fejfájást okoztak
neki, sokszor kellett talpra állítania, gatyába ráznia az életemet. Ildi is úgy
érezte, hogy ideje találkozniuk egymással, hogy egymást egy kicsit megismerve
eloszlathassa a félelmeit. Ezért meghívta egy vasárnapi ebédre jó anyámat, ahol
szerencsére Józsi bácsi is ott volt, és sikeresen oldotta fel a kissé fagyos
hangulatot. A hangulat ugyan némiképp feloldódott, de a két asszony nem került
közelebb egymáshoz, annak ellenére, hogy Ildi és Anna mindent megtettek az ügy
érdekében. Jó anyám látta ugyan, hogy jó helyen vagyok, és ez a helyzet,
merőben más, mint amit eddig tapasztalt velem kapcsolatban, mégis nehezen vette
tudomásul a tényeket, s kételyektől sötét arccal jött haza. Ma már jobban
megértem, hogy miért…

Gyönyörű
meleg május volt, csodálatos virágzó élet ölelt körül mindent. Bár még csak
néhány hét telt el, úgy éreztem, hogy annyi idő után egy kicsit boldogabb
vagyok, újra tartozom valakihez, aki szeret, s akit jó nap, mint nap
viszontlátni. Ildi is kiegyensúlyozottabb, vidámabb volt, s derűsen indult
reggelente dolgozni az iskolába, s Annával is rendben voltak a dolgok. Ám amint
az lenni szokott, nem tartott sokáig ez a szinte már idilli állapot. Egyik
reggel, amikor munkából jövet szokásom szerint beköszöntem a Józsi bácsinak,
hogy megjöttem, s kitöltheti a kávénkat, senki sem válaszolt. Benyitottam a
lakásba, ahol nagyon nagy csend fogadott. Nem szólt a rádió, mint eddig mindig,
amikor érkeztem, a konyhában is rideg néma rend, az asztal üres, a kávéfőző is
a helyén volt. Az utca felöli nagyszoba is üresen állt. Elindultam a kis szoba
felé, ahol Józsi bácsi aludni szokott. Benéztem az ajtón. Az ágyon hanyatt
fekve, barna öltönyében, kezét a mellkasán szabályosan összekulcsolva, sima
arccal, lehunyt szemmel találtam meg öreg barátomat. Szóltam ugyan hozzá, de
kezéhez érve mindent megértettem. Már hideg volt…

Senki
sem volt otthon, Ildi dolgozni ment, Anna Egerben, s hát intézkedni kellett.
Felvettem a telefont. Ildit hívtam elsőként, felüvöltött, amikor meghallotta a
hírt, azután az orvost, aki félórán belül meg is érkezett, szinte az Ildivel
egy időben, és legvégül jó anyámat. Annát az anyja hívta fel, aki kis híján
megőrült a hír hallatán, mert rendkívül közel álltak egymáshoz a nagyapjával.
Az ilyenkor szokásos hivatalos intézkedések józan sora után, nehéz és súlyos
időszak következett. A búcsúztatóra összegyűlt az egész család, élükön az Ildi
anyai nagymamájával, Ilonka nénivel. Fenn a hegyen a család férfi tagjai, s
jómagam egy emberként álltunk a gyászoló nők mögött. Árpád búcsúztatta volt
presbiterét a református egyház szertartása szerint. Jó anyám itthon gyújtott
mécsest az emlékezetére…

Amint
az lenni szokott, a változás minden előjel nélkül, váratlanul tört az
életünkre, és sajátos kényszerpályára állította azt, s ezzel párhuzamosan sok
minden kiderült, sok lepel lehullt, s pőrére vetkezetten állt előttünk egy
ember élete. Öreg barátom nagy fájdalmakat, magányt, s lánya okán sok
aggodalmat hordozott magában, egyedüli öröme az unokája volt. Soha nem tudta
elfeledni és elengedni fiatalon elveszített feleségét, Ildi édesanyját, aki
alig negyvenkét évesen lépett át lánya karjaiban az örökkévalóságba, még
meglátva unokáját, Annát. A halála után Józsi bácsi nem nősült újra, nem
keresett magának senkit, hű maradt felesége emlékéhez, aki után folyton
vágyakozott. Ami miatt eddig kitartott, annak egyetlen oka a lánya és az
unokája sorsa felett érzett féltés és aggodalom volt. Ildi házassága az Anna
apjával jól indult, megszületett a lányuk, kétszintes, szép nagy házat is
építettek, jó állásuk volt, s nem szenvedtek hiányt semmiben. Úgy tűnt, hogy
minden rendben van, míg ki nem derült, hogy a férjének barátnője van. Elváltak,
s a férfi elköltözött otthonról. Minden az Ildi nyakába szakadt, újra kellett
kezdenie az életét, amelyben sokáig nem akadt állandó társa. A munkáját az
iskolában jól ellátta, remekül tette a dolgát, kitűnő pedagógus volt, a diákjai
és a kollégái is szerették, megbecsülték, s a lánya Anna is példásan helyt állt
az egri kollégiumban. A magánélete viszont romokban hevert, kapcsolatról
kapcsolatra hányódott, kereste, de nem találta meg azt az embert, aki kitart
mellette, s aki mellett ő is kitartana. Józsi bácsit nagyon megviselte ez az
állapot, féltette a lányát, s rengeteget aggódott érte. Beleszólása nem volt,
nem lehetett, egy felnőtt asszony életébe, ezért sokat őrlődött magában. Amikor
beléptem az Ildi életébe, szemmel láthatóan megnyugodott, valósággal
megkönnyebbült, s néha még mosolygott is. Úgy érezte, hogy a lánya bennem
megtalálta a megfelelő társat, akivel békében tudja élni az életét, s akit az
unokája is elfogad. Még meg várt engem, mielőtt elindult volna a neje után arra
a hosszú útra, ahová mindig is készült… Nem csupán rajtam múlt, hogy ez
másképpen alakult.