Egy
január végi délután, amikor Zoli barátom éppen nálam volt, meglátogatott Julcsi
is, s azon melegében be is mutattam őket egymásnak. Hamar kialakult az összhang
hármunk között, mivel hasonlóan vélekedtünk a világ dolgairól. Vacika békésen
aludt a meleg kályha előtt, még be tudtam gyújtani esténként… Hirtelen
megszólalt a csöngő. Presbiter társam, dr. Boldizsár Gábor ezredes volt az
érkező, még egyenruhában, látszott, hogy egyenesen a munkahelyéről jött. Jó
hírt hozott.  Február 1.-től ismét
munkába állhatok a frissen alakult NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző karán,
mint szakmunkás-közalkalmazott. Gábor elmondta, hogy régóta dolgozott az
ügyemen, s most érkezett el az alkalom, amikor nyugállományba vonult a régi
szakmunkás kolléga, s az ő helyét venném át. Röviden vázolta a feladatokat, s
az elvárásokat, s nem utolsó sorban a kereseti lehetőségeket.  Nem volt kérdés, hogy elfogadom ezt a
lehetőséget, amely minden eddigit meghaladó perspektívát kínál a jövőre nézve.
Megbeszéltük a részleteket, pontosítottuk a soron következő lépéseket, precízen
katonásan, röviden, tömören, ahogyan kell. Gábor elköszönt és sietve távozott,
neki még haza is kellett érnie aznap este… Amikor elment, egymásra néztünk
Julcsi, Zoli meg én, s csöndes öröm töltött el bennünket. Zoli, aki korábban
hivatásos katona volt, nagyra értékelte ezt a fegyelmezett, lényegre törő
megoldást. Mindannyian tudtuk, hogy új szakaszba lépett az életünk, s valami
egészen más kezdődik, mint ami eddig volt.

Az
idő akkor sem telt lassabban, mint most, s hamar elérkezett a február elseje.
Reggel már korán felkeltem, magamhoz képest normálisan felöltöztem, s
előkészítettem a dossziémat, amelyben a papírjaim voltak. Elláttam Vacikát, s
mondtam neki, hogy hamarosan el kell mennem, de sietek haza hozzá. Gábor reggel
pontosan a megbeszélt időben jött értem kocsival. Útközben még egyszer
átbeszéltünk minden lényeges dolgot. Hamar odaértünk az egyetemre. Elkísért a
személyügyre, ahol a felvétel történt, s utána ment a dolgára. Nem ragozom, egy
huszonnégy órán belül belépés, szerződés, s minden egyéb el lett intézve,
közmunkásból, szinte átmenet nélkül közalkalmazott lettem. Megrázó élmény volt:
tutajról az anyahajóra, ahol minden van és működik, s nem szenved hiányt az
ember semmiben, s biztosított valamennyi létfeltétel. Hihetetlen gyorsasággal
változott meg az életünk, jó néhány hétbe bele tellett, mire fel tudtam fogni,
s megértettem, hogy mi is történt valójában.

Olyan
évek következtek, amelyek alapvetően megváltoztatták az életemet. Az egyetemen megtiszteltetés volt kiváló, nagy tudású
kollégákkal, egyenes, becsületes férfiakkal, katonákkal, igaz magyar emberekkel
együtt dolgozni. Rengeteget tanultam tőlük tisztességről, helytállásról,
bajtársiasságról. Ezek nem nagy szavak, utólagos tömjénezések, ezek tények. A fiúk ott nagyon is tisztában voltak a kis
magyar valósággal, azzal a kettészakadt állapottal, amely ma is szellemi és
egzisztenciális karanténban tartja az embereket.  

Alig
kezdtem el a munkát az egyetemen, márciusban itthon bekövetkezett baj, no nem
velem, hanem Vacikával történt kis híján tragikus végű esemény. Udvarlási
időszakban volt éppen, s ebből az alkalomból egy hétre angolosan távozott
itthonról. Ekkor egy ismerősöm még hazahozta, s egy teljes éjszakát itthon
töltött, s aztán ismét eltűnt másnap reggel. Egy újabb hét telt el, s nem
tudtam róla semmit, hogy hol lehet, merre keressem. Esténként jártam utána
falut, míg véletlenül meg nem találtam egy ház udvarán, a művelődési házzal
szemben. Az ott lakók nem nagyon törődtek vele, hátra mutattak a kertbe. Ott
ült, fájdalmas arccal, felállni már nem tudott, mintha csak engem várt volna…
Súlyos állapotban volt, az oldalán csúnya seb éktelenkedett, s az is kinn volt,
aminek bent kellett volna lennie. Óvatosan ölbe vettem, s elindultunk T. Józsi
barátomhoz, aki segített kocsin elvinni az orvoshoz. Levente doktor azonnali
életmentő műtét mellett döntött. Megkérdeztem, hogy mik az esélyek, meddig tart
a műtét, s mennyibe kerül? Péntek este hat óra volt. A doki azt mondta, hogy
van esélye a kutyának, mert még időben érkeztünk, s legalább két órás lesz a
beavatkozás, nyolc óra körül jöjjek vissza egy pokróccal és 18.000 Ft-tal. Fel
volt adva a lecke.

Eljöttem,
s az utam egyenesen Árpádhoz vezetett a parókiára. Elmondtam, hogy mi történt
és a segítségét kértem. Azt mondta, hogy várjak egy percet, mindjárt jön, s
bement a házba. Nem sokára kijött, kezében egy borítékkal, s annyit mondott,
hogy itt a műtét ára, tegyem el, s amikor tudom, megadom, Megköszöntem és
eljöttem, s közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz most, hogyan tovább? Most
kezdtem csak el a munkát az új helyemen, nem tudok itthon maradni a
kutyuskával, akinek most két hétig ápolásra, felügyeletre van szüksége. Mit
tegyek, kinek szóljak, kitől kérjek segítséget? 
Julcsi jutott eszembe először.
Ápolónőként dolgozott, mielőtt meg nem szűnt a munkahelye, s nagy
állatbarátként, mindig volt, kutya, macska a házban, akkor is.  Előkerestem a számát, s átmentem a szomszédba
telefonálni, mert egy fillér sem volt már a telefonomon. Nem habozott, s egy
félórán belül itt volt, s megvárta, míg elhozom megmentett Vacikámat az orvostól. Helyet csináltunk neki, kényelmes
zugot a kályha mellett. Annyit mondott, hogy most még haza kell mennie,
elrendezni néhány dolgot, de reggel öt órára itt lesz, mielőtt munkába kell
indulnom. Úgy is lett. Hajszálpontosan megérkezett kis húzós kocsijával, s
átvette a beteg felügyeletét…

Hamar
elrepült az a két hét, s a kutyuska a szeretetteljes, gondos ápolás nyomán
teljesen rendbe jött, és amikor varrat szedésre elvitettem az orvoshoz, alig
talált benne valamit. Akkoriban én eléggé önző módon, csak magamban
gondolkodtam, s alig vártam, hogy ismét kettesben legyek a kutyámmal, s útjaink
elváljanak Julcsival. De amikor elérkezett a búcsú pillanata, valami belém villant, s megkértem, hogy
maradjon még egy ideig. Elmosolyodva mondott igent, mert ő már belül érezte,
hogy nem csak a kutyának, hanem a gazdájának sem ártana egy kis törődés…

Igaz,
ami igaz, akkoriban el szoktam én már attól, hogy bárkivel együtt éljek, másra
is figyeljek magamon és a kutyámon kívül, túl régóta voltam már egyedül.
Lélekben már le is mondtam erről, s úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok
bármiféle együttélésre, bárkivel. Maszkot húztam az arcomra, szívem köré
tüskéket növesztettem, bezárkóztam önmagamba. Valójában a félelmeim rabja
voltam, s úgy éreztem, hogy képtelen vagyok már szeretni, s engem sem tudna
senki sem szeretni önzetlenül és tisztán. Féltem a lehetőségtől, féltem a
felelősségtől. Menekültem, írásba, munkába, zenébe, borba. Akkoriban sokat
ittam, s lassan kezdtem függő viszonyba kerülni az üveggel. Mindegy, hogy bor,
vagy sör, csak legyen előttem egy üveg az asztalon, más nem számított, s jó
úton voltam ahhoz, hogy masszív alkoholista váljon belőlem. Ekkor érkezett
Julcsi, aki átlátott rajtam, de nem
fordított hátat, mert addigra már megszületett a döntés a szívében. Bár
akkor nem tudtunk róla, kaptunk egy második lehetőséget, s kezdetét vette az a
kegyelmi időszak, amely ma is tart még…

Az
első két hétben, míg a kutyuska lábadozott, esténként sokat beszélgettünk, de
még külön szobában aludtunk, volt elég hely a házban. Ez az állapot még azután
is tartott egy darabig, amikor már a Vaci rendben volt.  Folytatódtak az esti beszélgetések, de még
hályog ült a szememen… Mígnem egy alkalommal Julcsi csendes mosollyal
megjegyezte: „ugye tudod, hogy ha egy férfi és egy nő huzamosabb ideig egy
fedél alatt élnek, akkor előbb-utóbb az ágyban kötnek ki?”  Mint egy áramütés, olyan volt ez a kérdés, s
akkor leesett, az a bizonyos húsz fillér… Tényleg vak voltam, nem is
akármilyen… Mosolyogva ránéztem, s magamhoz öleltem, és aznap este már egy
szobában, egy ágyban aludtunk. Elkezdődött a megváltásom…

Összekötöttük
az életünket. A Kinizsi utcai öreg házból apránként elhoztunk mindent, amit
csak lehetett, s még használható volt: könyveket, filmeket, fénykép- albumot,
bútorokat, edényeket, szerszámokat és …emlékeket. Julcsi a kaput bezárta maga
mögött, a kulcsot zsebre tette, és megfogtuk egymás kezét. Ő akkor ott azt is
eldöntötte, s megígérte az Úristennek, hogy belőlünk rendes embert csinál, s
első lépésként, kivette a poharat a kezünkből. Ennek több mint tizenkét éve,
azóta nem iszunk. Terápia, elvonókúra, és utóhatások nélkül tökéletesen
kigyógyulva e pokoli szenvedélyből. Tisztában volt azzal, hogy amit az Úristen
gyógyít meg, az tökéletesen rendben van. A hite nagyságrendekkel volt erősebb,
mint az enyém, minden körülmények
között. Első renden az Úristen különös kegyelmében, másodszor abban a bennem
szunnyadó adományban, amit tehetségnek hívnak. Amikor vívódtam, amikor
kételyeim támadtak önmagammal szemben, s elragadtak az indulataim a
nehézségeink miatt, türelemre és
lendületre intett, mert csak az visz előre. Amikor már szinte lemondtam az
annyira vágyott első kötetről, csak annyit mondott: „nyugalom, biztos, hogy meg lesz, mert tartozol az Úristennek vele!”
És igaza lett ebben is, és mindenben, ami még azután következett…

Elindultak
azok az évek, amelyek a jelen pillanatig elvezetnek. A 2013-as év még alig
kezdődött el, de már oly sok minden történt. Társa lett az életemnek, remek
munkahelyem volt, a kutyuska is rendbe jött, s a barátaim, bajtársaim, Zoli,
néhai Rostás Pista, s a kőbányai srácok is elfogadták az új helyzetet. Egyik
nap Zoli volt nálunk, s mondta, hogy pesti barátaival közösen ételosztást
szerveznek a Boráros téren, a környékbeli hajléktalanoknak, kb.300 embernek, és
segítségre lenne szükség egyebek mellett, a rend fenntartásában is.
Összenéztünk Babával, s azonnal igent mondtam, s hamarosan csatlakozott hozzánk
Pista is, s a hétvégén, szombaton reggel elindultunk a tett színhelyére. Zoli
barátai, zömében egyetemisták a közeli Bakáts-téri kollégium konyháján főzték
meg, s tették kondérokba az ételt, amikor megérkeztünk, míg a többiek a
helyszínt készítették elő. A kollégium konyhájáról, gyalogszerrel vittük át a
gőzölgő kondérokat a közeli Boráros térre, ahol már gyülekeztek a nehézsorsú
atyafiak, az asztalok előtt. Férfiak és nők, minden korosztályból s megrendítő
módon, igen sok kisgyerek is volt közöttük. A lányok, akik merték az ételt,
rájuk is gondoltak, amikor egy kis süteményt is tettek a műanyagtányérban
gőzölgő gulyás és a kenyér mellé. Rendbontás nem volt, türelmesen várt mindenki
a sorára, mert volt étel bőven, s az éhség nagy fegyelmező erő. Körben leültek,
s csöndben ettek az emberek, aki kért még az kapott, míg csak ki nem ürültek a
kondérok, s el nem fogyott az összes kenyér, s az apró sütemény.  A lányok azért még külön csomagoltak a
kisgyerekes családoknak, mert a gyerek másnap reggel is enni kér… A május
délutáni nap szépen sütött aznap a téren, amikor az atyafiak szép lassan
szedelődzködni kezdtek. Sokan jöttek oda hozzánk elbúcsúzni, megköszönve azt,
hogy gondoltunk rájuk is.
Összenéztünk a fiúkkal, s arra gondoltunk, hogy egy napot legalább megoldottunk
nehéz sorsú barátainknak, és „nekünk ezért nem jár csokoládé”. Lassan kiürült a
tér. Összeszedtük az üres kondérokat és visszaballagtunk velük a kollégiumba, a
környéken immár higgadt mosollyal posztoló
rendőrök előtt, mert engedélyünk nem volt
erre az akcióra. Cseh Tamás szobra is mintha elmosolyodott volna a Bakáts
téren, amikor hazafelé elmentünk előtte…

Itthon
Julcsi már izgatottan várt bennünket. Amint beléptünk az ajtón, a legelső
kérdése az volt: „Na, megetettétek őket?” Igen, meg. – feleltünk egyszerre mind
a hárman. Azután részletesen elmeséltette velünk ennek a napnak a történetét.
Ő, aki ápolónőként mindig a szívén viselte a szegények, betegek, elesettek
sorsát, átérezte ennek a dolognak a jelentőségét. Ezt csak az érti igazán, aki
sokat járt a valóság másik, árnyékosabb oldalán, és sohasem bánt kesztyűs
kézzel vele az élet, akit magára hagytak még a saját gyerekei is, amikor
fellegesedtek a gondok felette. Amikor mindent elmondtunk neki, csendben
végignézett, rajtunk, s nagyon büszke volt ránk.

Vannak
olyan időszakok az életünkben, amikor nagyon sok minden történik sűrű
egymásutánban, rövid idő alatt, és szinte felnéznie sincs ideje az embernek. Ez
az év is ilyen volt. Nem sokkal a Boráros téri akciónk után, a Duna gondolt
egyet, és megáradt, elöntve mindent, amit csak lehetett. Gondolom, vagyunk még
néhányan, akik emlékszünk erre is, s nemcsak a tavalyi árhullámra… A lényeg az,
hogy mi is ott voltunk a tett színhelyén és raktuk, pakoltuk a homokzsákokat a
budai Alsó rakparton. Akkor láttam, hogy milyen ijesztően nagy tud lenni a mi
öreg folyónk, ha időnként úgy elengedi magát. A srácok az egyetemről is sokan
részt vettek a védekezésben, katonásan, fegyelmezetten, szervezetten, s hogy
milyen eredményesen, azt csak a későbbi állománygyűlésen tudtuk meg, amikor jó
néhányukat kitüntette az elöljáró. 
Jellemzően, nem beszéltek erről, csak férfiasan tették a dolgukat.

Közben
itthon is felgyorsultak az események gyülekezet háza táján. Egy korábbi presbiteri
gyűlésen már felmerült a gyülekezeti terem bővítésének, korszerűsítésének a
gondolata. Ebben az időszakban örvendetesen megnövekedett gyülekezetünk
létszáma, s jó néhány alkalomkor, főleg szeretetvendégségek idején már szűknek
bizonyult a hely, az összegyűlt atyafiak számára. A gondolatot tett követte, s
miután András barátom jóvoltából sikerült megkapnunk az illetékes
minisztériumtól, egy nagyobb, vissza nem térítendő támogatást, s kivitelező is
akadt a feladathoz, nyáron elkezdődhetett a munka.

Értelemszerűen
mi is ott voltunk, s tettük, amit, s ameddig kellett. Ez egy nagyobb volumenű
munka volt, s közben azért akadtak bőven emberi és technikai problémák is,
melyeknek okán elhúzódott az építkezés, s folyamatosan módosultak az átadási
határidők. Ezt a lassan kritikussá váló helyzetet úgy sikerült megoldani, hogy
a régi kivitelezőt leváltva, új vállalkozó fejezte be a munkát. Csabi ráadásul
gyülekezetünk tagja volt, aki munkálatok kezdetén, éppen külföldön dolgozott a
csapatával, s ezért nem tudta az elejétől felvállalni ezt a munkát. A sors
iróniája, hogy végül mégis ő fejezte be, igaz, több mint féléves késéssel, a
rákövetkező év nyarán.

Árpád
amúgy is gyenge fizikumát nagyon megviselte ez az időszak, de hatalmas
lelkierővel helyt állt továbbra is, és végezte szolgálatait a gyülekezeti és
kisköri alkalmakon egyaránt. Ekkor már tudható volt, hogy megromlott az
egészsége, s családja, barátai, és a gyülekezet tagjai is aggódó figyelemmel
vették körül az életét. Akárcsak mi is itthon a Julcsival, hiszen a kezdetektől
fogva tudott rólunk, s támogató, szeretetteljes figyelme kísérte végig kettőnk
kapcsolatát.  Ebben az időben mindketten
tevékenyen vettünk részt a gyülekezet életében. Julcsi a templomot takarította,
jómagam presbiterként és az építkezésen is egyaránt kivettem a részem a
munkából, s közben nagyon sokat beszélgettünk vele…

Életünk
akkoriban az Úristen és a templom köré épült, a péntek esti bibliaóra és a
vasárnapi Istentisztelet meghatározó, szerves része volt a mindennapjainknak.
Egyetlen egy alkalmat sem mulasztottunk el, ott voltunk, amikor csak lehetett.
Ezért is forgott Árpád körül állandóan a gondolatunk. Orvosai korábban már
tüdőrákot diagnosztizáltak nála, áttéttel, visszafordíthatatlanul, de a Fenn
való még adott egy kis időt neki, s ő szolgált tovább, rendületlenül, amíg csak
lehetett… A 2014- es év őszén már olyan gyenge volt, hogy sokszor le kellett
ülnie az istentiszteletet közben, s a legutolsót már ülve tartotta meg.
Mocskos, hideg november volt, amikor kórházba került, s 2015. február 10-én,
alig 64 évesen, hazatért a Teremtőjéhez. A gyülekezet és a mi életünkben is
lezárult egy szakasz, valami mindörökre véget ért… 

A
nekrológok kedvenc, de mára már unalomig koptatott fordulata, hogy „halálával
pótolhatatlan űr keletkezett”, tulajdonképpen a legközhelyesebb kegyes
hazugság, amelyet a gyorsan feledni kész világ, lelkiismeretének elaltatására
kitalált. Az élet úgymond megy tovább, s amíg a veszteséglisták csak nőnek, a
régiek helyére újabb pótolhatatlanok lépnek a porondra. A búcsúztató után a
presbitériumnak is gondoskodni kellett arról, hogy a gyülekezet ne maradjon
sokáig állandó lelkipásztor nélkül. Fél év telt el úgy, hogy vasárnaponként
helyettesítő lelkipásztorok vezették az alkalmakat. A grémium közben lázasan
keresett és végül talált új, állandó lelkészt a gyülekezet élére, azon év
októberében. Mi ebben a munkában már nem igazán vettünk részt, annak ellenére,
hogy hivatalosan tagjai voltunk a testületnek, s megbízatásunk közepén jártunk.

 A legutolsó presbiteri gyűlés, amin részt
vettem, 2015 októberében zajlott le a felújított, kibővített gyülekezeti
teremben. Ezen az alkalmon mutatta be a gondnok úr az új lelkipásztort, aki
rövid válaszbeszédében megköszönte a lehetőséget, amellyel szeretne hasznosan
és jól sáfárkodni. Az est hátralévő részében jórészt gyakorlati és gazdasági
kérdésekről volt szó, s emlékeim szerint az újdonsült lelkész úr az első havi
fizetését is felvette. A hitélet állapotáról ezen az estén még nem esett szó, s
a gondnok úr, szinte kedélyesen megjegyezte, hogy „erre lesz még bőven
alkalom”.

Bizonyára
adódott később erre is lehetőség, de bennünket ez már nem érintett. A magam
részéről rendhagyó módon befejeztem azt a szolgálatot, amelyet 2012-ben még
Árpád jóvoltából kezdhettem el. Néhány bibliaórán és istentiszteleten azért
részt vettem, s hiába igyekeztem az Igére figyelni ezen alkalmakkor, mégsem
jöttem ki épültebben, mint amikor bementem. Nagyon
nem mindegy, hogy milyen az igei vezetés… Julcsi már nem kísért el ezekre,
s a tények ismeretében úgy érzem, hogy igaza volt. Szép lassan elmaradtunk mi
is a gyülekezetből, a templomból. Soha nem gondoltam volna, hogy erre valaha
sor kerül, hiszen tudtam, hogy a hit hallásból van, a gyülekezet közösségében.

A
végtelenül súlyos, 2015-ös esztendő azért tartogatott számunkra valami nagyon
fontosat és szépet. Korábban már szóltam az AKIK-ről, amelynek az alapító tagja
voltam, s 2012 óta folyamatosan részt vettem a találkozókon. Abban az évben az
egyik tavaszi klubesten, vezetőnk, Majsa
Györgyné, Olga felvetette egy közös kiadvány, antológia megjelentetését,
amelyben mi, a helyi alkotók mutatkoznánk be írásainkkal a közösségnek. A
gondolat nemcsak a mi részünkről, hanem a település vezetése részéről is
támogatásra talált, s így hozzáfoghattunk az érdemi munkához. A szerkesztés
komoly és felelősségteljes munkáját Haász
Irénke, a nyomdai kivitelezést a helyi LA4 nyomdaipari Kft vállalta. A
kötet borítóját, arcát, nem kisebb
alkotó, mint Incze Mózes, későbbi
Munkácsy Mihály-díjas festőművész tervezte. Álomszövők
AKIK vagyunk címmel  szeptemberben
jelent meg az antológia, amelynek városi bemutatójára október elején került
sor.

Nagy
esemény volt ez mindannyiunk életében, hiszen
a testet öltő művészi gondolat mágikus erejű tud lenni mindazok számára,
akik nyitott szívvel fogadják be az üzenetét. Aznap este ilyen nyitott szívű,
érdeklődő közönség töltötte meg a könyvtárat, élükön a település akkori
vezetőivel, Hatvani Miklóssal, és
Mészáros Gusztávné Pirivel. Mi alkotók, tizenketten, magunk tolmácsoltuk a
műveinket. Hajdú Marika, Haász Irénke,
Váradi Évike, Fodor Miki, Ribka Zoli, a néhai Rostás Pista, és szerény
személyem is kellő lámpalázzal, de annál lelkesebben mondtuk magunkét.
Fodor Miki néhányunk versét meg is zenésítette, amelyet kitűnő énekesnők, Brátán Vera, Molnár Katalin, és Gál Hedda adtak
elő, s ráadásként Miklósunk még nótát kerekített Rostás Pista legendás fekete
kalapjáról is. Emlékezetes és sikeres este volt mindannyiunk számára, s mind a
mai napig szívesen gondolok rá, már csak azért is, mert ez volt első alkalom,
amikor kötetben jelentek meg a verseim.

 Ennek ellenére, hiába mutattak már 2016-ot a
naptárak, valóban űr támadt bennünk,
valami hatalmas, szinte felfoghatatlan hiányérzet. Ez alkotóeleme lehet
minden változásnak, amely formálja és alakítja az életünket, s amelyet szinte
azonnal, ösztönösen igyekeztünk mi is betölteni. Baba javasolta, hogy mivel
alapvetően katolikus családból származom, menjek el vasárnaponként szentmisére
a katolikus templomba, hátha segít valamennyire. Nem segített, mert József atya
is betegeskedett, s vasárnaponként itt is helyettesítő lelkipásztor végezte a
szolgálatot. Elmaradtam hát innen is, mikor híre jött, hogy József atya is
megtért az igazak honába, gyorsan követve Árpádot. Egy éven belül két karizmatikus lelkipásztor távozott
közülünk, s az azóta eltelt évtized bebizonyította, hogy valóban pótolhatatlan űrt
hagytak maguk után.

Hirtelen
nehezebbé vált az életünk, megváltozott minden körülöttünk, elárvultunk, s
bizonyos értelemben magunkra maradtunk. A vasárnapok Istenes, templomos rendje,
amely köré felépítettük az életünket, hirtelen semmivé lett. Persze átmehettünk
volna vasárnaponként úgy, mint régen, de
nekünk nem volt mindegy minden. András barátom, presbitertársam, aki
gyakori vendég volt azért nálunk, dicsérte az új lelkészt, és soha nem szűnt
meg hívni bennünket az alkalmakra, bár ismerte mindkettőnk kötődését Árpádhoz.
Nem ígértünk semmit sem, s maradtunk itthon. Esténként Árpád kinyomtatott régi
prédikációi alapján olvastam fel az igét apa bibliájából. A presbitérium meg
nélkülem is működött tovább, végtére is csupán pótpresbiter voltam…