Annak
idején, vagy jó tíz évvel ezelőtt, T Józsi barátunk megmondta nekünk egy
beszélgetés alkalmával, hogy innentől kezdve egyre nehezebb, sötétebb időszakok
jönnek, amelyek még keményebb kihívások elé állítanak bennünket, mint az
eddigiek voltak. Hitetlenkedve hallgattuk, hiszen az adott idő sem volt éppen
egyszerű a magunkfajta számára, amelyben épp akkor éltünk. Mai fejjel, több
mint tíz év történéseivel, tapasztalataival a hátam mögött, már pontosan tudom,
hogy igaza volt. Nincsen az a rutin és tapasztalat,
amely elegendő lenne ebben az életben, ha nincsen velünk az Úristen különös,
megtartó, jóra vivő kegyelme.

Azt
hiszem, hogy az egyik legnagyobb adomány az életben, amikor az ember magára
ismervén át tudja lépni az árnyékát. A hétköznapok kényszerein túltekintve
meglátja azt az utat, amelyen járnia kell. Felemeli a fejét, s az eddig földre
szegezett tekintetét az ég felé fordítva meglátja az egyetlen esélyt, amelyre
innentől kezdve fel kell tennie az életét. Ez a pillanat a mi számunkra 2018-ban
érkezett el.

Akik
közelről ismertek, azok jól tudták, hogy régóta írunk, s újságokban itt-ott, s
az AKIK antológiában már jelentek meg verseink. A Börzsönyi Helikon, s az
Aranylant hasábjain is jelen voltunk az írásainkkal. András barátom, már a
2011-es verses bizonyságtétel idején mondta nekem, hogy lassan már kötetet
érdemelnének ezek az alkotások. Kicsit elfogult volt velem, de azért jól estek
bíztató szavai.  Vágytam rá titkon, úton
voltam felé, de még nem álltam készen, semmilyen szinten. Az akkori időszak
jórészt indulatvezérelt írásai nem ütötték meg azt a színvonalat, amely ma már
jogos elvárás velünk szemben. Talán jobb is, hogy nem kerültek bele egy
elsietett kötetbe.  Őrzöm őket a gépen,
mert emlékeztetnek mindig, hogy honnan is indultunk.

2018
első felében is folytatódott az a szakadatlan túlélőharc, amely az előző évben
kezdődött, amikor talán kissé elsietve a dolgot, eljöttem az egyetemről.
Beláttam a tévedésem, s minden lehetséges módon, volt kollégáim segítségével
is, megpróbáltam újra feljutni az anyahajóra, de már nem sikerült. Maradt a
hányódó tutaj, a kis magyar valóság viharos vizein, s nagyon kellett
kapaszkodnunk a Babával, hogy valahogyan „el ne sodortassunk”. Isteni csoda
volt, ma már látom, hogy oly rendhagyóan nehéz körülmények között ez mégis
sikerült.

Sokszor
kellett kényszerből olyan munkákat elvállalnom, amelyeknek, régebben a közelébe
sem mentem volna. Számtalan kínos, sokszor megalázó helyzettel kellett
szembesülnünk, amelyek a maradék reménységtől is igyekeztek megfosztani bennünket.
Máról holnapra éltünk, nem voltak tartalékaink, és sokat nélkülöztünk. Nagyon
sokszor kellett a kemény maghoz fordulni kisebb, nagyobb kölcsönökért, hogy
egyáltalán enni tudjunk. Elmondhatatlanul nehéz folyton kérni, és elfogadni.
Beérni azzal, amit a másik, a végén már csak szánalomból odavet eléd, hogy
végre megszabaduljon tőled. Amikor már nem tudsz a másik emberrel normálisan
beszélni, mert fojtogat a nyomorod, s csak arra tudsz gondolni, hogy mennyi
pénzt kellene kérned tőle.

 Semmi sem teszi jobban próbára az ember
önbecsülését, mint amikor végső morális erőtartalékainak bevetésével igyekszik
megőrizni az emberi méltóságát. Amikor olyan távolinak látszik az út, amelyen
járnia kéne, s a feladat, amiért itt van a világon, s helyette senki más nem
végezheti el. Amikor már nincs hova hátrálni, s a hátat a falnak vetve előre
kell lendülni, áttörni a másik oldalra. Ez a pillanat a számunkra, egy, júniusi
eleji napon érkezett el, amikor meglátogattam András barátomat. A zsebemben
volt a cserélhető adathordozó, amelyre összeválogattam néhány verset, hogy
esetleg eljuttassa a kiadónak, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek,
amelynek elnökségi tagja volt. Ám mindez csak ürügy volt, ahhoz, hogy
látogatásom valódi célját leplezze. Szégyenszemre ismét kölcsönkérni mentem…

Amikor
kijött a kapuba, s érdeklődött, hogy mi járatban vagyok, valami bekattant,
mintha egy kapcsolót felkapcsoltak volna a fejemben. Akkor léptem át a Rubicont, és a saját nyomorult árnyékomat. Átadtam
az adathordozót, s megkértem Andrást, hogy nézze át az anyagot, s ha megfelelő
küldje el a kiadónak, hátha lehet belőle
valami, s nem kértem egy fillért sem kölcsön. Azt a napot másokkal, másképp
oldottuk meg. Felemeltük a fejünket, és felnéztünk az égre.

Hazaérve
elmondtam Babának, hogy mit intéztem Andrással. Nem szólt semmit, csak
mosolyogva bólintott, s ebből tudtam, hogy helyesen jártam el. Ő mindvégig tudta, hogy mi a dolgom, s
hogy a kapott talentumot nem ássuk el a földbe, hanem élünk vele. Hitt bennem,
s hitt nagyon sokszor helyettem is, bíztatott, amikor csüggedtem, csillapított,
amikor idegeskedtem mindenen. Soha nem engedte el a kezem, nem hagyott magamra,
sohasem gondolt magára, nem beszélt a saját bajairól, rám figyelt állandóan,
mert szeretett, úgy, hogy nekem arról fogalmam sem volt. Tőle tanultam meg,
hogy négy váll mindig több mint kettő, s ez olyan alapigazság, amelyet minden
sorskereszt hordozónak tudnia kell…

Nagyon
kemény nyár következett. Mintha minden eddigi gond, baj és nehézség csupán
halvány előjátéka lett volna mindannak, ami ezután következett. Ennek első jele
az a hivatalos levél volt, amelyet a hivataltól kaptam. Közölték velem, hogy
igazoljak 30 napos önkéntes munkát, mert közeledik Aktív korúak évfordulója, s
ennek hiányában elveszítem a támogatást. Ez nem olyan segély volt, ugyanis amit
határozatlan időre ad a hivatal, hanem évenként ellenőrzi, s újítja meg. Ehhez
kell a 30 napos igazolás. Ismét fel volt adva a lecke. Hirtelen ötlettől
vezérelve elmentem a Könyvtárba és elmondtam problémámat Á. Katának az
intézmény vezetőjének és a segítségét kértem. Éppen jókor érkeztem, mert éves
leltárra készültek és szükség volt a segítő kezekre. Lepapíroztuk a dolgot, s
elkezdhettem a munkát, amely végre nekem való, testhez álló feladat volt.
Szívesen és nagy lelkesedéssel csináltam, annak ellenére, hogy több ezer
kötetet kellett átnézni és felvinni a könyvtár számítógépes rendszerébe.
Gyorsan és hasznosan telt el így a június, s ráadásul jó barátok között voltam.
A Hivatal is elfogadta a papírokat, s megmaradt ez a legalább jelképes erejű
támogatás.

Mivel
az önkéntes munka után nem járt jövedelem, továbbra is alkalmi munkák után
kellett néznem, hogy valahogyan életben maradjunk. Így érkezett az a július,
amely a legsűrűbb, s kegyetlenül nehéz hónap lett. Pedig nem indult rosszul. Az
Önkormányzat jóvoltából ingyenes ebédet kaptunk a Családsegítőtől, s ez nagyon
komoly segítség volt nekünk abban a helyzetben. Incze Mózes barátom is
megkeresett, munkát s korrekt fizetést ajánlva a műteremlakásának építésénél,
amelyet örömmel fogadtam el. Baba is örült ennek a lehetőségnek, akárcsak a
könyvtárinak, mert tudta, hogy jó helyen vagyok. Mózesünket jól ismerte és
szerette, hiszen azelőtt gyakori vendég volt nálunk. A könyvtáram becses
darabjai közé tartozik az a két nekünk dedikált kötet, amelyeket annak idején
személyesen hozott el.  Az első a
2015-ben megjelent, a nevét viselő, addigi munkásságát összefoglaló reproduktív
könyv. A második, a 2018-ban napvilágot látott, csodálatos nyomdai kivitelezésű
kötet, a Szent János Apostolnak Mennyei
Jelenésekről Való Könyve, Károli
Gáspár fordításában, amelyhez zseniális illusztráció sorozatot készített.

Akkoriban
is olyan fülledt és forró volt a július, mint mostanában, s ráadásul valami
furcsa járvány söpört végig a környéken, elsősorban a macskákat és a kutyákat
tizedelve meg. Nekünk a Vaci mellett, még három anya cicánk is volt szépszámú
kölyökkel, akik sajnos nem érték meg a felnőttkort. Egy hétig csak temettem a
kertben. A felnőtteket nem támadta meg a kór, mind a négyen túlélték. A teljesség
kedvéért ugyanis elmondanám, hogy az öreg kutyám és macskák jóban voltak, s a
meleg nyári estéken együtt is aludtak a bokor hűvösében. Valami volt a
levegőben, valami sötéten nyugtalanító, baljóslatú érzés, valami ismeretlen
gonosz erő. Ennek ellenére tettük a dolgunkat. Folyt az építkezés Mózes
barátomnál, s egyelőre úgy tűnt, hogy hosszabb időre megoldódnak a
legalapvetőbb gondjaink. De amint az ilyenkor lenni szokott, olyasmi történt,
ami megváltoztatta a dolgok menetét.

Egy
hétköznap délután négy órakor, a műszak vége felé Mózes barátom megkért, hogy
az udvar közepén heverő T vasat fordítsuk arrébb, hogy másnap a teherautó be
tudjon állni az udvarra. Erre a műveletre hárman vállalkoztunk, egy-egy darab
deszkát téve a súlyos vas alá. Mi ketten elől Mózes édesapjával, ő pedig hátul
emelte meg óvatosan, de mivel a vas az élén állt, s nem a lapján,- ahogyan
kellett volna-, megbillent, s átfordult a bal kezemen. Elengedni nem mertem,
mert akkor lerántja Mózes bácsit, így a vas átfordult a kezemen, mielőtt
letettük a földre. Barátom látta, hogy nagy baj, mert bal kezem hüvelykujja
percek alatt cipóra dagadt.

Azonnal
kocsiba ültünk, s átmentünk a Gödöllői Tormay Károly Rendelőintézet
sebészetére. Az ottani orvos habozás nélkül írt egy beutalót az Uzsoki utcai
kórházba, miután megnézte a kezemet, s közben elmondtuk a baleset körülményeit.
Gyorsan hazajöttünk, s szegény Babának csak úgy kutyafuttában elmondtuk, hogy
mi történt, magamhoz vettem az irataimat, s azonnal indultunk Pestre. Az Uzsoki
ambulanciáján készült röntgenfelvételen látható volt, hogy a vas tőből
leszakította a bal kezem hüvelykujját, amit csak az inak és a bőr tartott.
Akkor már tudtam, hogy nem megyek haza. Azonnal osztályra kerültem, mert 24
órán belül műteni kellett a kezemet, hogy megmentsék az ujjamat. Mózesünket
megkértem, hogy menjen haza, s Julcsival pakoljanak be néhány holmit a
hátizsákomba, amire szükség lehet, s hozza be nekem. Tanult barátom így aznap
kétszer fordult, Isaszeg és Pest között.

Mivel
magas vérnyomással küzdöttem, a kórházban az orvosoknak a legelső dolguk volt,
hogy levigyék a vérnyomásomat minél gyorsabban 160 alá, mert különben nem lehet
megoperálni. Versenyt futottunk az idővel, rengeteg vérnyomáscsökkentőt kaptam,
de az átélt izgalmak miatt, nem sikerült a kívánt értékre levinni a
vérnyomásomat. A 20. órában a sebész orvos úgy döntött, hogy nem várunk tovább,
s betoltak műtőbe. Itt még arra emlékszem, hogy beszéltem a fiatal
altatóorvossal, majd maszkot tettek rám, s a többi már kiesett. Néhány óra
múlva az osztályon tértem magamhoz bekötött kézzel, az ujjam a helyén volt…

Amikor
baleset ér bennünket, olyan esemény történik, amely megváltoztatja életünk
addigi menetét, s újra kell gondolnunk mindent magunkban és magunk körül. A
régi módon már nem lehet tenni a dolgunkat, új irányokat, más utakat kell
keresnünk a továbblépéshez, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Úgy tapasztaltuk
a Babával, hogy ez nem más, mint az Úristen
megállító parancsa, amely általában mindig akkor érkezik, amikor
túlpörgetjük az életünket, s nem figyelünk a belső hang, a lélek szavára.
Amikor túlértékeljük a külvilág kényszerítő erőit, s akár erőnkön felül, s jó
érzésünk ellenére is igyekszünk neki megfelelni. A balesetem egy ilyen parancs
volt, s nem az első…

Amíg
egy hétig a kórházban voltam, itthon Mózes barátom figyelt Julcsira, segített
neki az ebédet elhozni a Családsegítőből, s ezen túlmenően is gondja volt rá.
Amikor hazajöttem minden és mindenki rendben volt, nem történt semmi baj,
egyelőre... Ám az a járvány, ami korábban a macskákat tizedelte még nem múlt
el. Egy este szél kerekedett, de azért kellemes meleg volt, s Vacika szokásához
híven kinn aludt az udvaron a gödrében, amit a bokor alatt ásott magának.  A teljesség kedvéért elmondanám, hogy 12 éves
kora ellenére, jó fizikai állapotban, kitűnő kondícióban volt, s Babánk
gondoskodása révén meg is hízott egy kicsit. Másnap reggel hiába kerestem a
kutyát a szokott helyén, nem volt ott. Hosszas hívogatásra vánszorgott csak elő
a kert végéből egy bokor alól,- csont soványan. A mai napig rejtély a számomra,
hogy mi történhetett vele azon az éjszakán. Az orvos kijött s megnézte, s
megállapította, hogy már menthetetlen, s nem sok ideje van hátra, de nem
altattuk el. A lábam mellett, a simogató kezem alatt ment el örökre… A kertben
temettük el a Babával. Az egyetlen kutyám, akinek ott jelölt nyughelye van.

A
nehéz idők folytatódtak. A következő napokban átbeszéltük a dolgokat a Babával,
s egy dolog világos volt, nevezetesen az, hogy a kezemnek rendbe kell jönni, ez
az első, a legfontosabb. Másodjára, mivel Mózesnél így nem dolgozhatok tovább,
más munkát kell keresnem, amit akár fél kézzel is el tudok végezni, mert pénzt
kell keresni. Egy ilyen beszélgetés alkalmával látogatott meg minket Zoli
barátom, aki javasolta, hogy hívjam fel egy ismerősét H Józsit, aki
őrzésvédelemmel foglalkozik, hátha tud segíteni.

Mivel
túl sok egyéb lehetőség nem volt, felvettem a kapcsolatot vele. Megértette a
helyzetünket, s ajánlott egy lehetőséget, amit elfogadtam. Így kerültem egy cég
Kistarcsai telephelyére, ahol éjjeliőr lettem. A műszakom délután négytől
másnap reggel hatig tartott, s a telephelyen tárolt munkagépekre kellett
vigyáznom, meg leginkább magamra, mert ez egy nem hivatalos munkahely volt.
Minden másnap kellett szolgálatba járnom, s közben barátkoznom ezzel a
feladattal, amellyel most találkoztam először.
Baba is elfogadta ezt az új helyzetet, mert életben kellett maradnunk valahogy,
akármilyen rendhagyó körülmények között is. Ez volt az első olyan időszak,
amikor éjjelente nem voltam itthon vele, de azért nem volt egyedül, mert a
cicák őrizték az öreg házban, lelkes
lények a lélekmenedékben. A ház vigyázott rájuk, s házra pedig az Úristen különös kegyelme. Ezért nem is
történt soha semmi baj.

Szeptember
elején felhívott az András, s legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy a kiadó
elfogadta a nyáron leadott kötetanyagot, amelynek szívesen vállalja a
szerkesztését. Ámultam hallgattam a nem várt jó híreket, melyeknek még nem volt
vége. A kiadónak nem kell pályáztatni az anyagot, mert András vállalkozó
barátja, akit felkért, örömmel támogatja anyagilag a kötet mielőbbi
megjelenését. Mózesünkkel is beszélt, aki vállalta, hogy arcot ad könyvnek. A
nyomdai vonal is rendben volt, s a néhai híres tipográfus, Németh Csongor neve
garancia volt a tökéletes szakmai kivitelezésre.  Mire felriadtam, András mindent elrendezett,
leszervezett, eligazított, útjára indított, s búcsúzóul még annyit mondott,
hogy reménye szerint még abban évben megjelenhet a könyv. Tökéletes csillagállás
volt. Zavartan, kissé dadogva köszöntem meg neki mindent. Még fel sem
foghattam, és megváltozott minden egy szemvillanás alatt. Elindultunk azon az
úton, amelyen ma is járunk, azon célok felé, amiket együtt tűztünk ki a
Julcsival. Az alapirányok nem változtak…

Az
őszi hónapok villámsebesen teltek. Bár dolgozni jártam, változatlanul
küzdelmesek voltak a hétköznapok, de együtt voltunk, a cicáink is velünk
voltak, s bizakodva vártuk a könyv megjelenését. Közeledett tél, fűteni
kellett, s a szolgálatok miatt már az erdőbe is ritkábban jutottam ki, s a
tüzelő beszerzése ismét neuralgikus pontja lett az életünknek. A barátaim,
gimnáziumi osztálytársaim, ismerősök és ismeretlenek siettek hirtelen a
segítségünkre. Ekkor, még a könyv megjelenése előtt érkezett Hanák Ede is egy csomagtartónyi fával, jó
szóval, élelemmel, s kéretlenül egy kis pénzzel is. Ő volt András barátom
bajtársa a Történelmi Vitézi Rend isaszegi alegységének a tagja, aki
vállalkozóként megtámogatta kötetünk megjelenését. Aki András első szavára az
ügyünk mellé állt, akárcsak a Kiadóm vezetője, Ruda Gábor, ismeretlenül is bizalmat szavazva nekünk. Akkor, ott a
kapuban találkoztunk először Edével,
amikor kimentünk elé a Babával, aki azonnal a szívébe zárta őt. Már az adventi
időszakban jártunk.

Közeledett
a Karácsony, s már advent utolsó hetében jártunk, december 17.-e volt, havas,
hideg csütörtök este. Hátul a műhelyben fűrészeltem a fát, amikor kiszaladt
értem Julcsi, úgy ahogy volt: egy szál pólóban, mackónadrágban, hajadonfőtt,
mezítláb. papucsban, hogy megérkezett az András az elkészült kötetekkel.
Siettünk befelé, nehogy megfázzon, de csodálatos módon semmi baja sem. Az
előszobában, még kabátban ott állt András, aki egyenesen a nyomdából érkezett,
hátizsákjában a szinte még meleg, frissen elkészült kötetekkel. Igaza volt
Julcsinak, a csodák felettünk vannak.
Ezt éreztük, amikor kézbe vehettük a
Könyvet, amellyel tartoztunk az
Úristennek, mint az édesanya, amikor karjába veszi elsőszülött gyermekét. András
mosolyogva állt mellettünk, s csendesen jegyezte meg, hogy a kötet első
hivatalos bemutatója 2019. február 18-án lesz, az Magyar Írószövetség
Könyvtárában, a Szentélyben. Megrendülten köszöntük meg Andrásnak mind a
ketten. Másnap, pénteken elmentem a Könyvtárba, hogy a köteles példányokat leadjam
Á. Katának, az intézmény vezetőjének. Nem tagadom, hogy eufórikus állapotban
voltam. Kata mosolyogva vette át könyveket, s tiszta szívből gratulált. Ha már
ott voltam, megbeszéltük a városi bemutató időpontját is, amelyre 2019. március
8-án, pénteken, Julcsi születésnapján kerülne sor. Ember ennél többet nem
kívánhat. Soli Deo Glória!

Ez volt a legcsodálatosabb közös
Karácsonyunk Julcsival. Nem volt semmink, se fa, sem ajándékok, s az ünnepi
étkeket is barátaink jóságának köszönhettük. Két régi karácsonyi képeslap előtt
egy kicsi teamécses égett, de ott volt mellette a KÖNYV. Semmink se volt, de
mindenünk meg volt, és nem kívántunk többet. Csöndes szóval köszöntük meg
egymást az Úristennek, aki megadta nekünk, hogy még együtt érhettük meg azt a
pillanatot, amikor megértettük az ünnep lényegét, a feltétel nélküli szeretet
misztériumát.           

Az
ünnepi időszakban otthon lehettem Babával. H. Józsi nem osztott be szolgálatba
szilveszterkor sem, s együtt búcsúztattuk otthon az ó évet, bizakodó
reménységgel várva az újesztendőt. Mind a ketten éreztük, hogy fordulat előtt
áll az életünk, s hogy a kötet megjelenésével új korszak következik, s a nehéz
súlyos időszak lassan véget ér. Jó érzéssel töltött el bennünket ez a tudat,
reménység költözött a szívünkbe. Sok év után először elterveztük, hogy milyen
lesz az a pillanat, amikor ott leszünk a könyvtári kötetbemutatón, ahol az első
sorban ott ül majd Julcsi velem szemben, a születésnapján.

 Az ünnepek utáni szolgálatok sem estek
nehezemre az újév első hetében. Megint jól indultak dolgok. Ede barátom
felhívott hétfőn, hogy küld egy fuvar akác széldeszkát, hogy ne kelljen az
erdőre mennem fáért. Szerda délután ért hozzánk a fa, pont, amikor szolgálatban
voltam. Baba óránként kiment, hogy ellenőrizze megvan-e még, megpróbált egy két
darabot bedobálni az udvarra, de hamar elfáradt. A legelsőt, amit átdobott a
kerítésen, a mai napig őrzöm a műhelyben…. Másnap reggel, amikor hazaértem, a
fa hiánytalanul meg volt, s Babánk mindent részletesen elmesélt. Gyorsan
átöltöztem, s behordtam a kitűnő anyagot, amit Edénk küldött, s kimondhatatlan
öröm töltött el bennünket, hogy most hosszú ideig nem kell kimennem az erdőre.
Mindig is szerettem a fával dolgozni, még akkor is, ha volt is némi kockázata
az erdei kanyaroknak. Babánk is gyakran megdicsért, amikor látta őket, hogy
milyen szépen dolgozom a fával. Végre nem kellett elaprózni dolgot, s rendesen
begyújthattunk mind a két kályhába, s mindjárt kellemesebb meleg volt a házban.

2019
januárjában szokatlanul hideg és kemény tél volt, sok hóval és kemény
mínuszokkal. A hónap második hetében jártunk. Hétközi szolgálatba osztott be H.
Józsi, így szombat, vasárnap otthon tudtam lenni Babával. Mindig sokat
beszélgettünk, elsősorban barátainkról, szüleinkről, régiekről, s múltunk élő
lüktetéssel vette körül az életünket. Mi úgy írtunk a gépen, hogy Julcsi ott
ült mellettünk, s közben beszélgettünk. Ez valahogy így alakult ki és másként
már el sem tudtam képzelni ezt a munkát. Az elkészült műveket mindig
felolvastam neki, ő volt az első kritikusom, s véleménye pontos és helytálló
volt. Így volt ez 13-án, vasárnap este is. Megfigyeltem beszélgetés közben,
hogy a szeme már valahová messzire néz, lélekben máshol jár, de még nem
sejtettem semmi rosszat…

Hétfőn,
mint rendesen már az aznapi szolgálat jegyében indult a nap. Időben felkeltünk,
s a reggeli kávé után kimentem a műhelybe fát vágni. Kihamuztam, begyújtottam
és bekészítettem annyi tüzelőt, hogy Julcsinak másnap reggelig elég legyen.
Gyorsan elrepült a délelőtt, s lassan készülődni kezdtem, átöltöztem,
bepakoltam a táskát. Még volt egy kis időm az indulásig, ettünk egy pár
falatot, s beszélgettünk. Baba mosolyogva csacsogott, ahogyan mindig is.
Közeledett az indulás ideje. Vettem a sapkát, kabátot, zsákot a vállra, s
megöleltem, megpusziltam és elindultam, de valahogyan lassabban, mint ahogyan
szoktam. Az ajtóból visszafordultam, s még egyszer átöleltem, mintha csak
éreztem volna, hogy ez lesz az utolsó ölelés…

Nyugtalan,
mérhetetlenül hosszúnak tűnő szolgálat volt, mintha az éjszakának sohasem akart
volna vége szakadni. Éjféltájban különös nyugtalanság vett rajtam erőt,
iszonyatosan rossz érzésem volt, alig vártam, hogy megvirradjon végre. Úgy
siettem haza, mint még soha, szerencsére minden jármű időben jött nem kellett
várnom semmire. Valami megérzés hajtott, húzott, tolt hazafelé. Az utcában egy
teremtett lélek sem volt, szokatlanul csöndes volt az a januári reggel.
Kinyitottam a kaput, s bementem az udvarra, s automatikusan  lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét. Megint zárva volt, aminek nyitva kellett
volna lenni. A kulcsommal kinyitottam az ajtót, s beköszöntem, ahogyan
mindig tettem. Nem jött válasz. Mélységes csönd volt a házban, hideg némaság.
Beléptem a kis szobába, ahol aludtunk. Baba az ágyon feküdt ruhástul, csukott
szemmel, a keze maga mellett kinyújtva, s oly sima arccal, mint az angyalok.
Saját nevelésű cicánk, Bübü a hasán feküdt, vigyázott arra, aki már elment…

Az
mindig döbbenet, amikor valaki elmegy, megszokhatatlan, lehetetlen felkészülni
rá, váratlanul ért engem is. Az igaz, hogy akkoriban sokat beszélgettünk a
régiekről, s múltidéző beszélgetéseinknél, Baba tűnődő arccal, sokszor távolba
néző szemmel pillantott rám. Már máshol jártak a gondolatai, közeledett a
búcsú, amikor úgy érezte, hogy elengedheti kezem, mert már nem térek le az
útról… Ma már értem. Addig volt velem, ameddig dolgunk volt egymással. De akkor
nem tudtam, nem akartam ezt elfogadni.

Átrohantam
az orvoshoz. Aznap reggel éppen az ő háziorvosa rendelt, aki annak idején nem
hívott mentőt. Azonnal átjött, megvizsgálta Babát, megállapította, és
rögzítette a tényeket, s értesítette, akit kellett. Elmondta, hogy
valószínűleg, álmában érte a halál, nagyjából éjfél és hajnali két óra között,
megállt a szíve. A doki szerint percek alatt lezajlott, nem szenvedett. Annyit
tett még hozzá, hogyha itthon vagyok, akkor sem tehettem volna semmit,
mindenképpen bekövetkezett volna. Orvosi értelemben biztos, hogy nem, de
legalább vele lettem volna, s fogom a kezét, s utoljára megköszönöm, hogy
szeretett, s elmondom, hogy mennyire szeretem… Ezt sokáig nem bocsátottam meg
magamnak.

Az
ilyenkor szokásos ügyintézések egy időre teljesen lefoglalták a gondolataimat,
szinte hideg fejjel csináltam végig minden hivatali procedúrát. Mint fentebb
említettem, az ilyesmire nem lehet felkészülni, semmilyen szinten, anyagilag
sem. Tartalékaink nem voltak, honnan is lettek volna?! Ösztönösen cselekedtem.
Barátainkat, Zolit, Edét, Andrást, s T. Józsit hívtam fel, akik azonnal a
segítségünkre siettek, és így mindent sikerült elrendezni. Ebben komoly szerepet
játszott az új református lelkész, G. Szabolcs, és a búcsúztatást szervező,
intéző vállalkozó M. Gusztáv is, empatikus, segítőkész hozzáállásával.