A százhuszonötödik év
Mondom, mondogatom magamban,
az összeszűkült, sűrű sötétben, advent idején,
mikor oly sokféleképpen lehet becézni a hiányt,
annyiszor lehet faggatni a várakozó csöndet,
hogy hová vitték barátaimat az olvadó évek?
Melyik fagyzugos hely visszhangozna
ha nevüket kiáltanám? Melyikük felelne rá,
s mondaná ki neveinket újra? Hányan értenék,
hogy az időnk fogy a holddal, mint a lehetőség,
hogy valaha még itt megláthatjuk egymást.
Szépre font köteléke munkának, otthonnak,
családnak, megtart, megőriz mindent magának,
s a tegnap ott már nem üzen a mának, örök jelen
van csupán jelen, s az emlékeibe néző béke
nem táplál már égre vágó, lángoló tüzeket.
Csöndben mondom ismét, lassan, tagoltan:
Végre nézz fel magadból! Időnk, az egyetlen,
ami számít, s majdan velünk együtt tűnik el.
Miért hiszed azt, hogy jussodat akkor is kiadja,
amikor elmegy utolsó barátod is a túlsó partra?!
