Döntés
Mariann az épp csak néhány perccel azelőtt elszundikáló Péter fölé hajolt, és hosszasan ráfújt a homlokára. A férfi arcán halvány mosoly jelent meg, majd kinyitotta a szemét.
- Nemsokára menned kell, most nem aludhatsz el – mondta a nő, mialatt már az itt-ott heverő ruhadarabjait szedegette össze a szőnyegről.
- Tudom – felelte Péter és nyújtózott egyet.
- Megyek, csinálok egy kávét, amíg te felöltözől. Ne piszmogj sokáig, mert mielőtt indulsz, még beszélni szeretnék veled! – jelentette ki határozott hangon Mariann, miközben kilépett a szobából.
- Máris ott vagyok – vágta rá Péter és nyomban kipattant az ágyból.
A kis panellakás láthatóan nagy műgonddal és hozzáértő kezek által korszerűvé újított konyhájában patinás rend uralkodott. Az odakintről belopódzó délutáni szürkeség még elegendő világosságot adott ahhoz, hogy ne kelljen villanyt kapcsolni, de a sarkok, az élek részben már elkezdtek belevészni a félhomályba.
Mariann odanyújtotta a cukrot a vele szemben ülő Péternek, majd miután kortyolt egyet a tejeskávéjából, mély lélegzetet vett és belekezdett a mondandójába.
- Én ezt nem csinálom tovább, Péter!
- Tessék? – vágta rá megdöbbenve. – Nem egészen értem.
- Mondom, nem csinálom ezt tovább! – emelte meg a hangját Mariann.
- Vegyem, ezt úgy, hogy te most szakítasz velem? Azt akarod, hogy legyen vége a mi…
- Nem! – vágott közbe Mariann. – Azt akarom, hogy kezdődjön el, de szabályosan. Kapcsolatot szeretnék, nem viszonyt!
- De hát…
- Nincs de hát, és ha sincs, sőt majd, meg holnap, és még esetleg sincs, és tudod, a lehet szóból is elegem van – sorolta némi ingerültséggel a hangjában.
- Be kell vallanom, ez most váratlanul ért. Ilyenekről eddig nem beszéltünk. És az elején, de úgyis tudod. – felelte Péter és a két tenyerébe hajtotta a homlokát.
- Eddig nem, de most ilyenekről kell beszélnünk. Sokat gondolkodtam az utóbbi hetekben és úgy érzem, itt az ideje.
- Értem – válaszolta Péter elcsukló hangon.
- Ne érts félre, kérlek – mondta Mariann és az ujjaival végigsimított a férfi karján. – Nem vádaskodom, nem hibáztatlak. Gyönyörű volt ez az elmúlt több mint fél év. Az elején pillanatok alatt levettél a lábamról. Boldogan mondtam igent a rám váró lopott órákra, a bujkálásokra. Nem követelőztem, elfogadtam, hogy ennyi jut belőled.
- Igen, nem kértél – ismerte el a férfi.
- De most kérek. Rengeteget rágódtam ezen, nem megy így és nem is akarom így tovább. Harmincegy éves vagyok. Meg kell adnom a lehetőséget magamnak, hogy megtaláljam a páromat és ne csak valaki kedvese legyek. Szeretném, ha te lennél az, de tudom, ennek számtalan akadálya van jelenleg. Nem legyőzhetetlen egyik sem, de ha te nem lépsz, akkor, kérlek, hogy menj és engedj el.
- De én otthon…
- Ezen is gondolkodtam – csapott le az otthon szóra Mariann. - Miért vagy otthon és miért nem itt? A feleséged más lett. Az elmondásod szerint, már nem ugyanaz a nő, mint akivel összeházasodtál. Szeretni engem szeretsz. Ágyban, ágyon kívül velem érzed igazán jól magad, ezt állítod. Ott minden félre siklott. A külföldi munkát miatta kellett lemondanod, pedig szeretted volna. A gyerek, akire vágytál, vágysz, nem tudom, nem jött össze. Az apósoddal több éve nem beszélsz. Mellettem tudsz csak megnyugodni, igazán feltöltődni. Nem folytatom. Ha nem is sérülésekkel, de tüskékkel vagy tele. Te sem élhetsz így örökké, mert ez egyenes út a boldogtalansághoz. Rendezni kell a dolgaidat, mondom ezt akkor is, ha meglehet, annak én leszek a vesztese.
- Annyira szeretlek! – mondta gyöngédséggel telt hangon. - Igazad van. Nem akarlak elveszíteni, de ez nem egyszerű – szedte össze a hangját kisebb-nagyobb sikerrel Péter. – Minden olyan hihetetlen gyorsan történt közöttünk és annyira varázslatos volt. Szinte időm se maradt arra, hogy tervezzek, gondolkozzak, sodródtam.
- Ezt megértem –jelentette ki Mariann -, mert én is így vagyok vele. Mint már mondtam, nem hibáztatlak semmiért, hiszen legalább annyira hibás vagyok én is, mint te, de eljött az a pont, amikor el kell kezdeni gondolkodni, és meghozni egy végleges döntést.
- Most akkor, hogy lesz, hogy legyen ezután? – kérdezte Péter érezhető bizonytalansággal a hangjában.
- Ígérgetni lehet, azután azt vagy betartja az ember, vagy nem. Húzogathatjuk ezt a történetet, mint a befőttesgumit, tologathatjuk a döntést, de én ezeket mind-mind szeretném elkerülni. Talán kegyetlenség, amit kitaláltam, de ha végleges választ akarok, nem látok más lehetőséget. Bő két hét múlva itt a karácsony, és én nem óhajtok sem egyedül maradni, sem csupán kényszerűségből, mert jobb a semminél, utazni haza. Huszonnegyedikén délután ötre megterítek ennél az asztalnál két személyre és feltálalom az ünnepi menüt. Ha akkor ott ülsz majd velem szemben, ahol most, tudni fogom, hogy engem választottál.
- Uramisten. – sóhajtott Péter.
- Addig azt csinálsz, amit akarsz. Ha jössz, jössz, ha nem, nem. A lényeg, hogy kivel töltöd az ünnepeket. Tegyél a szíved, az eszed és a lelkiismereted szerint. És kérlek, addig ne is beszéljük erről többet. Nekem sem könnyű. Megteszed ezt?
- Szerintem nincs más választásom – nyögte ki nagy nehezen némi lemondással a hangjában a férfi.
Dóri a tágas nappali egyik foteljában ült és egy magazint lapozgatott, mikor arra lett figyelmes, hogy a férje, Péter mintha poharakkal zörögne odakint a konyhában.
- Keresel valamit? – szólt ki az asszony.
- Nem, csak töltök egy kis bort – hangzott kintről a válasz.
Néhány pillanattal később Péter két pohár vörösborral a kezében meg is jelent a nappaliban.
- Kérsz? -nyújtotta az egyik poharat a felesége felé.
- Még korán van – válaszolta Dóri. – Megvárom a vacsorát. Apropó vacsora. Remélem, nem gond, hogy ezúttal csak megrendeltem a menüt és nem megfőztem. Az utóbbi hetekben nem jutott időm úgy az előkészületekre, mint szokott. Tudod az a szerződés, és még mindig akadnak vele bajok a fene vinné, na, mindegy, egyszer csak a végére érünk. Nem lesz több délutáni túlóra, meg ez a hajsza, már alig várom.
Péter leült a szemben levő fotelba, a Dórinak szánt poharat a dohányzó asztalra helyezte, a sajátjából pedig nagyot kortyolt.
- Szeretnék mondani valamit – szólalt meg kisvártatva.
- Hallgatlak – emelte a férjére a tekintetét az asszony, és az újságot az ölébe ejtette.
- Én most elmegyek itthonról, úgy döntöttem.
- Hová? – kérdezte teljes megdöbbenéssel.
- Végleg – nyögte ki kisvártatva Péter lehajtott fejjel.
- De ma karácsony van.
- Akkor is – mondta Péter és kisétált a szobából.
Dóri mozdulatlanul ült a fotelban és meredten bámult maga elé. Hallotta, amint a férje telefonál, taxit rendel, majd nem sokkal rá kulcszörgés és a bejárati ajtó záródásának hangja ütötte meg a fülét. Néhány perccel később felállt, odalépett a könyvespolchoz, az egyik sor mögül kihalászott egy szalaggal átkötött borítékot, felnyitotta és a benne lévő ultrahang képet ideges mozdulatokkal apró darabokra tépte, és, mintha konfetti lenne a feldíszített fenyőfa irányába szórta. Az asztalon árválkodó bort egy húzásra kiitta a pohárból, majd a kezébe vette a telefonját és hívást indított.