Emlékbeszéd
I.
Attól, hogy szabadon idézhetjük fel a rabság éveit,
még nem váltunk szabaddá, fogva tart amőba korunk,
sóhajthatunk: életben hagyott még minket ez a tél is.
Persze volt itt már nagyobb is, keményebb idő, de mégis
büszkén viselhetjük a veterán nevet, mint aki utoljára nevet
kifinomult, hazug rendszermisztikákon, sem kákát,
sem csomót nem keres, fűszálakat rendbe igazít addig,
míg egy öntudatlan, meghaladó nő a társául szegődik,
s kitart mellette ideje végezetéig, s nem mereng el
a holnapok árnyán, s akivel még egyszer hazaérhet.
II.
Még csak most érkeztél, de máris menni készülsz,
felemelt fejjel szabadon, csábítva hív valami remélt
többlet, s besegítenek végzetednek rutinos Káinok.
Mindegy milyen remény veszett el, milyen ábránd
rabja voltál, mellyel kijátszhattad volna az időt.
Nevezd sorsnak, karmának, áldozatnak, vigasznak,
nevezd útnak, belső parancsnak, végzetnek mi utolér
és keresztre feszít. Nem szeretnek, csak szánnak,
mint örök vesztesét e végzetes világnak, nem sír,
s nem sirat el majd senki, „s a fű kinő utánad.”
III.
Jelen emlékjeleink időnk testén átvérző kötések,
hegek, elporló alakunk árnyai a térben, jelek
a tegnapból a mának, gazdátlanná vált holmik
egy elhagyott házban, ahol egykor Ábelre vártunk…
2026-02-01
