Aranylant

Az aranykor általában egy olyan, általában rövid korszak, amely a virágzás, a jólét és a kultúra csúcspontja egy nép életében. Ennek legfontosabb alapfeltételei a béke és a szabadság, amelyek nélkül elképzelhetetlen bármilyen gondolat, és építő munka. Velük válik tervezhetővé az élet jövője, ekkor van esély a fejlődésre és gyarapodásra. Ehhez munkához hosszú időre van szükség, hogy felépülhessen az emberek lelkében a remény, s vele együtt egy közösen elérhető és vállalható jövőkép, amelyben tisztán látható az út és a cél: a megmaradás, és haladás. Világosan látszik minden, nincsenek hátsó szándékok, agresszív, hódító indulatok, másoknak ártó szándékok. A kapcsolatok ennek jegyében épülnek a szomszédokkal, a nagyobb közösség tagjaival, a kölcsönös bizalom, s az őszinte tisztelet jegyében. Érdekeik nem keresztezik egymást, s gyümölcsöző az együttműködés az élet minden területén. Az aranykor az a végső, optimális létállapot, amelyre érzésem szerint törekednie kellene, a képre és hasonlatosságra teremtetett embernek.

Történelmünk elvétve tart számon ilyen időszakokat, s ilyen népeket, hiszen a Janus-arcú ember mázsás súlyként cipeli a hátán a Káini örökséget évezredek óta. Néha olyan érzésünk támad, mintha az Ábeli arc egyre halványodna, ahogyan egyre gyorsabban haladunk a széles úton, önnön végzetünk felé. Egyes nézetek szerint a történelem nem „az élet tanítómestere”, hanem a pusztításé, mert nem más, mint háborúk története, s amelyek között a békék azért köttettek, hogy előkészítsék, a következő összecsapást. Valószínűleg innen származik az a mondás, hogy „ha békét akarsz, készülj a háborúra!” Ennek a gondolatnak minden abszurditása, koncentráltan van jelen nemzetünk elmúlt száz esztendejének a történetében, amikor körülöttünk szinte mindenki rossz célokra használta fel a rendelkezésére álló időt. Mi azonban jól sáfárkodtunk vele, s igyekeztünk kollektív, alkotó módon kihasználni megmaradt lehetőségeinket, egy élhetőbb, kulturáltabb jövő építésére.

Kapcsolatrendszereink ezerféle érdek, s értékvonal mentén szerveződnek, s hálózzák be mindennapjainkat, egyetlen nagy közös nevező, az ún. szociális gondolkodás adta keretek között. Ez az elv, normál esetben, figyelemmel van a másik ember, s a különböző közösségek szempontjaira is, szigorúan alárendelve azonban, a társadalom egészséges működése megőrzésének. A pozitív kultúrpolitika alapesetben azt jelenti, hogy az adott állam vezetése fenntartja és biztosítja ezt a működést, s a rendelkezésre álló lehetőségeken belül szellemi és fizikai szabadságot, teret és lehetőséget ad a közösség tagjainak a kreatív építő munkához.

„ … kultúrpolitika a kultúra politikája, vagyis a művelődés kérdéseit felölelő közéleti tevékenység. A kultúra pedig az egész társadalom szellemi élete, amely minden emberi közösség számára természetes szükségletekre és igényekre épül. A magyar kultúra vizsgálata történelmünk, minden korszakában fontos és tanulságos munka. Különösen igaz egy olyan, időben viszonylag közel álló korszakra, melyet rengeteg tévhit, torzítás és félreértés övez. Az ugyanis akár tételmondatként is megállapítható, hogy a csaknem negyed évszázadig tartó Horthy-korszak kultúrpolitikai célkitűzése az összmagyarság (az új országhatárokon kívül és belül élő magyarok) egységes nemzeti identitásának erősítése volt.” (1)

Az állam tehát vezet és koordinál, szigorúan a nemzeti érdekek mentén, pártpolitikai ideológiáktól függetlenül, a közös célok elérése érdekében, megteremtve ezzel az alkotó munkához feltétlenül szükséges fizikai, szellemi és lelki egységet. Ez lenne az az ideális állapot, amelyre törekedni illenék a mindenkori politikai vezetésnek. A tárgyalt időszak bár korántsem volt tökéletes, de az adott lehetőségekhez képest közel járt ehhez az állapothoz. Ez a korszak, egy végtelenül aljas, előre megfontolt nemzetgyilkossági kísérlet, az 1920-as trianoni diktátum után vette kezdetét.

„A 20-as évek magyarságának életére óriási teherként nehezedett az ország csonkítás által okozott sokk. Magyarország 1918-20-ban nem csak nemzetiségeit, de saját nemzetének jó egyharmadát is elveszítette. A gazdaság és az emberek jövőképe romokban hevert. Kiemelkedően fontos volt a sebek mielőbbi kezelése, az újjáépítés megkezdése, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. A kultúra fontosságának és nemzet megtartó erejének hitében a magyarság Kárpát-medencei vezető szerepét nyíltan vallotta és vállalta. Mivel nagy múltú magyar kulturális, közművelődési, felsőfokú és kutatóintézetek kerültek a határon túlra, a széttöredezett kulturális és tudományos intézményrendszer modernizálása, reintegrálása is elengedhetetlenné vált. Mindezt katasztrofális gazdasági helyzetben, anyagi tartalékok híján kellett megkezdeni.

A hagyományos diplomáciai és fegyveres eszközök helyett a megcsonkított ország egyedül kultúrmissziós törekvéseivel törhetett ki a kényszerű külpolitikai elszigeteltségből. Nem szabad feledni, hogy Magyarország, mint a történelmi Magyar Királyság etnikai szempontból heterogén állam volt, amely önálló állami létet csak egy bizonyos időszakban (1000-1526) élvezett. …Trianon után merőben új helyzet alakult ki: létrejött egy területileg jóval kisebb, etnikailag jóval homogénebb állam (nemzetállam), amelyik viszont a fennmaradásáért küzdött.” (1)

Az abszurd módon visszanyert függetlenség, teljesen más eredményre vezetett, mint amire a diktátum kiagyalói számítottak. Nem hitték, hogy ez a kifosztott, megcsonkított, megalázott ország valaha talpra fog állni, s majdan integráns része lesz az akkori Európai közösség szellemi és kulturális életének. Fogalmuk sem volt arról, hogy mire képes az a nemzet, amely tragikus módon, nagy árat fizetve, de visszanyerte a szabadságát, mert leszakadt róla a Habsburg iga, amely évszázadokon át rombolta az életét. Ezért a szabadságért küzdött Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, II. Rákóczi Ferenc, és Kossuth Lajos is. Építeni, alkotni, a magunk útját járva, csak békében és szabadságban lehet.

A megmaradt anyagi lehetőségeket, s szellemi potenciált, egy nagy műveltségű, nemzeti érdekeinket következetesen képviselő, de nemzetközi kitekintéssel is rendelkező, értékrendjében egységes politikai vezetés állította a megmaradás és fejlődés szolgálatába. Rájuk is igaz volt a mondás, hogy „szegény ember vízzel főz”, hisz romokból kellett házat-hazát építeniük, de nem hátráltak meg, vállalták a felelősséget. Bizton állíthatjuk, hogy ezekben a kritikus években a legmegfelelőbb emberek vezették országunkat. Horthy Miklós, gróf Bethlen István, gróf Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint vezetésével elindulhatott egy olyan fejlődési időszak, amelyet joggal nevezhetünk a nemzet aranykorának.

Ez a kreatív szellemi-lelki erőtér, mint búvópatak, a mai napig jelen van az élet minden területén, mert semmi sem múlik el nyomtalanul. Ahogyan azok a tények sem, hogy a Horthy-korszak nélkül ma nem beszélhetnénk önálló magyar államiságról semmilyen formában, s, hogy a fent említett aranykor éppen erre az időszakra esik. Véletlenek pedig nincsenek, csak makacs tények, amelyeket nem ártana a helyükön kezelni végre.

„A Horthy-korszak kultúrpolitikájának megteremtése elsősorban, mai szóval élve humánértelmiségiek nevéhez fűződött. Ez a tény nagyban segít minket a megértésben és a helyes értékelésben. A kultúra fő sodrát nem megélhetési politikusok, nem pártemberek, végrehajtók, felkapaszkodott káderek és ügynökök, hanem Magyarországon szocializálódott, de külföldi ismeretekkel, nemzetközi kitekintéssel is rendelkező, nagy tapasztalattal bíró tudósok, szakpolitikusok határozták meg. Néhány név a teljesség igénye nélkül: gróf Teleki Pál, Huszár Károly, Haller István, Vass József, gróf Klebelsberg Kuno, Ernszt Sándor, Karafiáth Jenő, Hóman Bálint, Szinyei Merse Jenő, Kornis Gyula, Gerevich Tibor. A felsorolt személyek szakpolitikusok – vallás és közoktatásügyi miniszterek, Kornis maga Klebelsberg államtitkára, Gerevich pedig kormánybiztos – voltak. Hivatásuk, civil foglalkozásuk szerint akadt közöttük jogász, történész és művészettörténész, filozófus, pap, földrajztudós, publicista, egyetemi magántanár és akadémikus. Tény és való, hogy velük kapcsolatban beszélhetünk egyfajta intellektuális alapon szerveződő elitről, ahol a tudás, a képzettség, és rátermettség volt az alkalmasság fő kritériuma.” (1)

Klebelsberg és munkatársai reálpolitikusként tisztában voltak a helyzet komolyságával, világosan látták, hogy a nemzet válaszúthoz érkezett, s a helyes döntés hosszútávra meghatározza az utunkat. Klebelsberg zseniálisan ismerte fel a bennünk rejlő szellemi potenciált, s az ebből következő energiákat és lehetőségeket. Erre alapozta többek között, azt a mai napig példátlan oktatási reformot, amely lehetővé tette, hogy „kiművelt emberfők” generációi vegyék kezükbe az ország sorsát, jövőjét, az élet minden területén. A dolgok összefüggenek egymással. Széchenyi korszakos jelentőségű gondolata, amely a Hitel c. könyvében látott napvilágot 1830-ban, közel száz évvel később valósággá kezdett válni. Minden ezzel a felismeréssel kezdődött, elindultunk a saját utunkon.

„Az 1926 évi VII. törvény pedig azért volt jelentős a népoktatás szempontjából, mert az iskolaépítésre és a tanyai iskoláztatásra helyezte a hangsúlyt. A törvény a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgálta a népiskolák építésével és fenntartásával. Részletes programot és tervet dolgoztak ki 5000 népiskolai objektum (minimum 3500 tanterem, 1750 tanítói lakás) építésére 5 év alatt, 40 millió aranykorona értékben. A pénzügyi fedezetet az Országos Népiskolai Építési Alap biztosította, így a programot sikerült is megvalósítani. …Hóman Bálint a szegény, de tehetséges gyermekek felkarolását az oktatási stratégia fontos feladatának tekintette. A Horthy Miklós-ösztöndíj keretében évi ezer nehéz sorsú tanuló (középiskolás, egyetemista) előmenetelét támogatta. Pártolta a Bolyai Kollégium megalakulását, amely szegényparaszti származású főiskolai-egyetemi hallgatók demokratikus szellemű, tandíjmentes, bentlakásos intézménye volt. …Bethlen és Klebelsberg, valamint a korszak kultúrpolitikai szakértői igyekeztek a rendszer társadalmi bázisát kibővíteni, ezen belül is középosztályt megszólítani és megerősíteni. Kiemelten fontos volt a középosztálybeli családok, elsősorban a közalkalmazottak gyermekeinek anyagi és világnézeti támogatása. Az ösztöndíjrendszerek bevezetésével a közép- és a felsőoktatást is elérhetőbbé tudták tenni. Ennek egyik állandó feltétele a megfelelő teljesítmény, a gimnáziumokban zajló szigorú, következetes elitképzés abszolválása volt. Ez a gondolkodás abból a felismerésből fakadt, hogy a „kiművelt emberfők” támogatása csak látszólag nonprofit tevékenység, a nemzet produktív és kreatív szürkeállományának növelése hosszú távú befektetés. Az új találmányok, a sikeres diplomáciai szereplés, a társadalmi - kulturális felemelkedés a jövőben gazdasági megtérülést, kézzelfogható, jelentős anyagi hasznot is hoznak.” (1)

Születésének 150. évfordulóján, ezt az esztendőt, az Országgyűlés Klebelsberg Kuno emlékévvé nyilvánította. Megemlékezések, emlékkonferenciák, színművészeti előadások sora eleveníti fel legendás alakját, idézi fel korszakos jelentőségét, hazafiúi, s államférfiúi nagyságát, önzetlen szolgálatát, amelyet nemzete felemelkedéséért végzett. Jó érzés tudni, hogy az éber nemzeti emlékezet hűen őrzi ezt a pótolhatatlan munkásságot, amely nélkül ma nem beszélhetnénk magyar közművelődésről.

Ilyenkor az ember eltűnődik. S minél tovább tűnődik, annál messzebbre viszik a gondolatai, s kezdi sejteni, hogy egyre komolyabb összefüggések bukkannak majd sorban elő a múlt látszólagos homályából. Ahogyan fentebb említettem, a véletlenek szerepe teljes mértékben kizárható e korszak vizsgálata során. Klebelsberg, mint tapasztalt reálpolitikus nagyon is tisztában volt azzal, hogy az I. világháborút lezáró Versailles-i és Trianoni békediktátumok, nem tekinthetőek hosszú távú garanciának a kontinens békéjét illetően. Ennek ellenére hozzákezdett kollégáival a munkához, s tette, amit kellett, s amit lehetett, nem gondolkodott azon, hogy lesz-e még elég ideje megvalósítani az elképzeléseit.

Közismert programja egy békére tervezett, hosszú távú nemzetstratégiai elgondolás volt, amely a megmaradásról, és az építésről szólt, reálisan számba véve lehetőségeinket. Mindkét oldalról kizárva a szélsőségeket, az „arany középúton” igyekezett haladni, hogy megvalósíthassa elgondolásait, amelyek a gróf Bethlen István nevével fémjelzett politikai vezetés teljes támogatását bírták. Mindez nem meglepő, hiszen a két államférfi nemcsak egy idős volt, de származásuk, neveltetésük, értékrendjük is sokban hasonlított egymáshoz. Horthy Miklós, gróf Teleki Pál és Hóman Bálint mellett, ők adták meg a korszak politikai és kulturális arculatát, amelyet máig híven őriz a történelmi emlékezet.

Olyan időszakról beszélünk, amikor a közgondolkodás összhangba került az előttünk álló feladatokkal, s mindenki tette a dolgát a maga helyén, a lehető legjobb tudása szerint. Egy olyan mellérendeltségi viszonyrendszer is jellemezte ezt az időszakot, amely biztosította a tehetséges embereknek a lehetőséget és a szabadságot ahhoz, hogy képességeiket fejlesszék és kamatoztatni tudják a közösség javára. Ennek a nagyon is magyar, ”csak azért is” gondolkodásmódnak, szilárd hitű erkölcsi tartásnak és munkának köszönhető a címben említett aranykor, amely 1921-től 1938-ig tartott nálunk, ameddig a béke a kontinensen és a világban…

„ Horthy-korszakot sokszínű kulturális élet jellemezte. A különböző ideológiák által megtermékenyített irányzatok, ha nem is súrlódásmentesen, de egymás mellett tudtak létezni. …A politikai elitnek nem tetsző irányzatokat a diktatórikus rezsimekkel ellentétben azonban nem üldözték és nem tiltották, ellenben adminisztratív intézkedésekkel, anyagi források megvonásával, olykor háttérbe szorították. …1921és 1939 között viszont nem volt előzetes sajtóellenőrzés. … A társadalom különböző rétegeit megszólító folyóiratok, jelentős szerepet játszottak a tehetséges fiatal írók felfedezésében és felkarolásában. E célt szolgálta a Baumgarten-díj is. Ez volt a korszak legrangosabb és legbőkezűbb magyar irodalmi díja, amelyet kifejezetten hátrányos helyzetű tehetségek támogatására hoztak létre. Érdekességképpen néhány díjazott: 1929 – Erdélyi József, Juhász Gyula, Schöpflin Aladár, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, 1930 – Krúdy Gyula, Németh László, 1931 – Illyés Gyula, 1932 – Füst Milán, Halász Gábor, Szabó Lőrinc, 1934 – Wass Albert, 1935 – Karinthy Frigyes, Szerb Antal, 1936 – Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, 1937 – Kodolányi János, Reményik Sándor, 1938 – József Attila (posztumusz), Kós Károly.” (1)

A huszadik század kortárs magyar irodalmának- korántsem véletlenül-, ez az egyik legragyogóbb, legszabadabb időszaka, amelynek hatása átível téren és időn. Elég csak egy futó pillantást vetni a díjazottak névsorára, s rögtön elakad a lélegzetünk. Ha meggondolom, hogy egyazon térben és időben alkottak Babitssal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, Radnótival, Szabó Dezsővel, Herczeg Ferenccel, Tormay Cecillel, Szekfű Gyulával, Sinka Istvánnal, Móricz Zsigmonddal, Márai Sándorral. Nélkülük ma aligha beszélhetnénk modern magyar irodalomról.

1934 és 1941 között születtek meg azok az irodalomtörténeti munkák is, amelyek nélkül ma sem boldogul az irodalomtudomány. Babits Mihály kétkötetes Az Európai irodalom története c. műve 1934-35 ben, Szerb Antal: A magyar irodalom története c. munkája 1935-ben, A világirodalom története c. alkotása 1941-ben jelent meg. Érzésem szerint aligha véletlen, hogy a legjobb, mai szemmel nézve is a leghasználhatóbb, irodalomtörténeti munkákat ilyen kimagasló művészek alkották meg. Kellő alázattal, elfogultsággal, zsenialitással és szeretettel. Valódi olvasmányélmény, katartikus szellemi kaland mindegyik. A szerzők úgy vezetik az olvasót a korok, az írók és a könyvek birodalmában, ahogyan Dantét kalauzolta Vergilius, majd Beatrice az Isteni Színjátékban. Közelebb kerülünk magunkhoz, közelebb a világhoz

Ez egy önkéntes, önzetlen vállalás volt, s mai is az, amely egy életre szól, s mércéje a művészi tökéletesség, s nem pártpolitikai szempontok. Egy adott időben, egy adott helyen, egy anyanyelven, egy szakrális térben: Magyarországon, a Kárpát-medencében. S mind milyen jól megfértek egymás mellett! Soha vissza nem térő alkalom, békeidő volt, lehetőség az alkotásra, a teremtésre, s ők egy percet sem vesztegettek, mintha csak érezték volna, az előre ránk szabatott végzet szelét…

„ Az építészetben terjedt a konzervatív szellemű historizmus, és az eklektika is, de továbbra is születtek a szecesszió modernebb stílusjegyeit hordozó épületek is. A modern építészet előretörését jelzi Magyarországon a 20-as évek végétől fokozatosan terjedő Bauhaus, amelynek hazai jelenlétére nagyban hatottak az avantgárd szellemű szerzők elképzelései a dekorativitás helyett a célszerűség irányába elmozduló építkezési formák fontosságáról. A festészetben a meghatározó irányzatok között találjuk az Aba Novák Vilmos és Molnár C. Pál által űzött, a szobrászatban Pátzay Pál által képviselt „római iskola” művészetét, amely leginkább az olasz neoklasszicizmus hagyományaira épített. A festészetben még tovább élt a Monarchiában létrejött nagybányai iskola hagyománya is. De új művészeti tematikák is létrejöttek (alföldi iskola, és a modern „izmusok”, mint a posztimpresszionizmus, expresszionizmus és a kubizmus).” (1)

„Oldalakon át lehetne felsorolni azokat a tudományos eredményeket, korszakalkotó találmányokat, amelyek világszerte öregbítettek a magyar alkotószellem hírnevét ezekben az időkben. A teljesség igénye nélkül néhány név és teljesítmény: Galamb József a híres Ford T modell, az első, sorozatban gyártható, megbízható népautó megalkotója, Mihályi József, aki a Kodak számára megtervezte a világ akkori legmodernebb fényképezőgépét az 1930-as években. Kármán Tódor, a hangsebességnél gyorsabb repülés alapkérdéseit oldotta meg, míg Fonó Albert 1932-ben szabadalmaztatta a repülőgép meghajtására alkalmas sugárhajtóművét. Bíró Lajos golyóstolláról, Kandó Kálmán villanymozdonyáról, Szentgyörgyi Albert 1937-es orvosi Nobel-díjáról, s a külföldön dolgozó Lánczos Kornélról, Neumann Jánosról, Szilárd Leóról, Wigner Jenőről, Békési Györgyről, Gábor Dénesről nem is beszélve.” (2)

Azt hiszem, hogy jól meg kell becsülnünk azt a békeidőt, amely megadatott a számunkra. A lehetőséget, hogy még itt lehetünk, s tehetjük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, erőben és egészségben, ki-ki a maga helyén. Józanul számba vehetjük a tényeinket, tisztán és higgadtan szembe nézve velük. Megbocsáthatunk mindazoknak, akik egykor vétettek nekünk, hisz nekünk is megbocsátottak, de sohasem feledhetünk el semmit…

A történelem egyfelől a tények, történések, másfelől azok értelmezésének, s hatásuknak (elvileg) egzakt tudománya. Ez részben igaz is. Másfelől vizsgálva azonban, ismert történelmünknek a döntő többsége, jól vagy rosszul meghozott politikai döntésekhez kapcsolódó konfliktusok, háborúk története, sok háborús bűnössel, hazug pátosszal, hamis misztikával. Ezekhez az általánosan ismert történetekhez, számos, újabban napvilágot látott, eddig különböző okokból elhallgatott, zárolt információ kapcsolódik. Egy új, alternatív történetírás van kibontakozóban, amely hivatva lehet elénk tárni az igazság ránk eső részét, ahol a történelmet nem mindig a győztesek írják, érdekeiknek megfelelően.

Térjünk vissza saját házunk tájára, Trianonra, s mindarra, ami ebből fakadt. A diktátum óta eltelt százöt esztendő nem hogy begyógyította volna, inkább tovább üszkösítette a nemzeten vágott mély sebet. Ötgenerációnyi idő nem volt elég arra, hogy a történetírás feltárja a valódi okokat, mindazokat a szándékokat, amelyek a diktátum kiagyalóit vezették. Kínosan, szemlesütve, régi és új érzékenységekre hivatkozva kerülgetik a választ, mint a macska azt a bizonyos forró edényt. Innen származik minden csúsztatás, kegyes hazugság. A történettudomány, a száraz tények, s a veszteséglista felsorolásán túl, nem jut tovább a valódi okokig, amelyek ismertében megkérdőjelezhető lenne a jelenleg elfogadott állapot.

Azon mindenképpen érdemes lenne eltűnődni, hogy az I. világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés értelmében a vesztes Németországot és Ausztriát jelentős területi és etnikai veszteségek nem érték. Nem nehéz elképzelni az okokat, hisz valójában, csupán egy hosszabb fegyverszünetről volt szó… A hazánk sorsát megpecsételni látszó trianoni diktátum célja nagy valószínűséggel, a szakrális Magyar Királyság megsemmisítése volt, mind fizikai, mind spirituális értelemben egyaránt. Érzésem szerint könnyű kitalálni, hogy miért, hiszen az Apostoli Magyar Királyság Európa közepén, útjában állt a győztesek militarista, újgyarmatosító szándékainak, a maga békés, szabadságszerető, kiegyensúlyozó erejével. Megsemmisíteni, eltörölni, leradírozni a térképről. Ez volt a cél, s nem rajtuk múlt, hogy végül nem sikerült, hanem rajtunk.

Történelmünkben nem ez volt az első eset, hogy leigázzanak bennünket, s elvegyék a szabadságunkat. A tatárjárás, a török, majd később a Habsburg uralom is mindvégig ezt a célt tartotta szem előtt. Jószerivel mi vagyunk az egyetlen nép Európában, akitől évszázadokon át annyian, annyiszor próbálták elvenni a nyelvét és a szabadságát. Bizonyított tény, hogy a múlt század nagy háborúit sem mi robbantottuk ki, nem mi kezdeményeztük, de nem úszhattuk meg a súlyos következményeket egyik esetben sem. Állandóan rajtunk csattant az ostor, tőlünk független, idegen, háborúra játszó érdekek ütközőpontjában volt mindig az ország. Az a tény, hogy még itt vagyunk, mindig is azokon a válaszainkon múlt, amelyeket ezekre a kihívásokra adtunk.

Azt hiszem, hogy nem járok messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy a diktátumra adott válaszunk a létező legintelligensebb felelet volt. Egy komplex válasz a létező legsötétebb kihívásra, a szellem „napvilágát” ragyogtatva fel a háborúba roggyant Európában, az ember másik arcát, a jobbik részét. A békében, szabadságban végzett alkotó, építő munka, a gondokat, bajokat leküzdő közös akarat, az egységes értékrend, a hagyományokat tisztelő nemzeti szellem, a társadalmi szolidaritás, s a feladatokhoz felnövő politikai vezetés együttes működése volt az a csoda-pillanat, amelyet méltán nevez az objektív történelmi emlékezet is a magyar kultúra aranykorának.

Reményt és esélyt adott az emberhez méltóbb gondolkodásnak. Épített, amikor mások rombolni készültek, befogadott, amikor mindenki kitaszított, az élet jobbá tételén, egy élhetőbb társadalom létrehozásán fáradozott, amikor körülötte dühöngött a gyűlölet, az anarchia és a káosz. Máig ható értéket teremtett, amely nélkül ma sehol sem tartanánk. Sokaknak nehéz elfogadni azt a tényt, hogy mindez a Horthy-korszakban történt 1921 és 1938 között, a közel huszonöt éves időszak békeidején. Nem lehet külön kezelni a Bethlen-i konszolidációt, a Klebelsberg-i oktatási reformkoncepciót, Kandó villanymozdonyát, Szentgyörgyi Albert 1937-es Nobel-díját, s az 1938-as Budapesti Eucharisztikus Világtalálkozót, mert mindezek a korszak szerves részei voltak.

Az korántsem véletlen, hogy a kortárs történetírás mind a mai napig nem tudja kellő tárgyilagossággal nézni ezt az időszakot, mert általában a végéről, a tőlünk független II. világháború felől közelít rá, különféle előítéletek és érzékenységek korlátai közé szorulva. Az úgynevezett rendszerváltás óta eltelt harmincöt év nem volt elég, hogy a több évtizedes szocreál szennyet, téves beidegződéseket, egyszóval a negatív kultúrpolitika áruló mocskát lemossa róla. A mai napig a kisebb ellenállás irányába mozdul, s csak az óvatos megfogalmazásokig, körülírásokig jut el. Nem meri tudomásul venni, s főleg elfogadni a makacs tényeket, amelyek e rendszer mellett szólnak. Nehéz így megközelíteni az igazság ránk eső részét. Nincs két életünk, hogy tovább is hazudjunk magunknak az álságos békesség kedvéért, s tényként kezeljünk egy jogtalan, hamis következményrendszert. Ha politikai revízióban nem is gondolkodhatunk, mint gróf Bethlen István és kortársai, legalább a valódi okok mondassanak ki egyszer és mindenkorra. Legalább a lelkiismeretünk legyen tiszta.

Szerencsére vannak objektív, higgadtabb történészeink, akik nagyon helyesen, két jól elkülöníthető szakaszra osztják fel ezt az időszakot. Az első időszakban, 1921 és 1938 között még béke volt, progresszió és haladás, a másodikban, 1939 és 1944 között viszont már háború, agresszió és pusztulás, ahol gellert kap a józanész. Idegen érdekek erőterébe kerültünk, ahol csak egyet tehettünk: mentettük a menthetőt.

Ez a szándék vezette a kormányzót mind a hat külön találkozóján, tárgyalásán, amelyet Hitlerrel folytatott 1936 és 1944 között. Ezeken a találkozókon mindvégig két világnézet, kétféle hatalom: az anyagi és a szellemi került szembe egymással. Az 1936-os, és az 1938-as megbeszélések idején, bár érezhetőek voltak német részről a háborús készülődés jelei, még béke honolt a reménykedő, ideges kontinensen. A két vezető közötti viszony, ha baráti nem is, de korrekt volt. Az ezután következő találkozók már feszültebbek voltak, az időközben kitört háború, s a bécsi döntések nyomán kialakult új helyzet miatt. Hitler megpróbálta zsarolni, vazallusaként kezelni Horthyt és kíséretét, de teljesen sohasem sikerült. Már kényszerpályán voltunk: ” a magyar vezetés 1940. november 20-án csatlakozott az ugyanezen év szeptemberében létrejött háromhatalmi egyezményhez, a német – olasz - japán tengelyhez.” (2)

A Kormányzó, amit tudott, megtette annak érdekében, hogy lehetőleg minél kisebb veszteséggel kerüljünk ki ebből a számunkra egyre végzetesebb háborúból. A doni katasztrófa még súlyosabb és tragikusabb lett volna, ha enged a német követelésnek, és a teljes magyar haderőt az orosz frontra küldi. Mozgástere leszűkült, ész érvei lepattantak a háborús logikáról, ennek ellenére mindvégig kitartott álláspontja mellett. Igyekezett kicsikarni a németektől, hogy a magyar csapatokat hazavezényeljék Oroszországból. Nem rajta múlott, hogy mindez akkor már nem valósulhatott meg, a lelkiismerete tiszta volt. Az események tőle függetlenül peregtek tovább, a várható katasztrófa felé.

Gróf Teleki Pál és második kormánya 1939 februárja és 1941 áprilisa között heroikus küzdelmet folytatott, hogy kimenekítse az országot a pusztító háborúból, sikertelenül. A tényeket mindenki ismeri, a kocka már el volt vetve. Dőlni kezdtek a dominók: gróf Teleki Pál máig tisztázatlan, tragikus halála, Kassa bombázása, Bárdossy hadüzenete, a 2. Magyar Hadsereg doni katasztrófája, német megszállás, kiugrási kísérlet, belső árulások, Szálasi, Budapest ostroma, összeomlás, vereség. Gyakorlatilag esélyünk sem volt rá, hogy ezt ép bőrrel megússzuk, mert a lapok már rég le voltak osztva.

Aki a békében érdekelt, és hisz az emberi méltóságban, építésben, alkotómunkában, kultúrateremtésben, megmaradásban, haladásban és őszintén reméli, hogy jobbak lehetünk, az ura a jövőnek. Az élethez szegődött, s mindazokhoz, akik igyekeznek kiteljesíteni azt, a nekünk rendelt, szabott időben. Akik nem ássák el talentumaikat, hanem kamatoztatják a hazájuk, és a világ javára. A maguk útján járva haladnak előre, nem taszigálnak, gáncsolnak másokat, mert tudják, hogy így is odaérnek. A Horthy-korszak 1920 és 1938 között ilyen időszak volt. Aranykor.

Sajnos efemer természeténél, s a körülötte kormosodó világ hatásainál fogva nem tarthatott tovább. Háború következett, s mint tudjuk „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Elkezdődött a sötét vaskor, amely ma is tart. Azonban az élő emlékezet lángja fennlobog, s aranylón világít, hogy sohase térjünk többé le a magunk békés útjáról. Talán egyszer majd, pár ezer év múlva, nem lesz másunk, mint a jobbik részünk, s akkor a történelem aranykorok története, s valóban az élet tanítómestere lesz. Már csak egy kicsit kell változni, már csak azt a kis időt kell kibírni, túlélni...