Visszaélők
Későre jár, a kert fájón kietlen,
kopott az ingem, nincs rajtam kabát.
Torkom kiszáradt, volt miért sietnem,
megzörgetem szobádnak ablakát.
Bent lámpa ég, de mintha itt se lennél,
sűrű a csend, nem mozdul semmi sem.
Kétségtelen, lehetne rosszabb ennél,
ha körbenézek, máris elhiszem.
Amott az út, azon megannyi ember,
hisz vagy tagad, téged már egy se fél.
Mind rúg, harap, ha elvár, ámde nem nyer;
szentebb az eszköz, ördögibb a cél.
A törvény sántít, bűnösöknek bókol,
homályba vesztek kőbe írt szavak.
Kövér nagyúr lett pár sovány csalóból,
s ők visszaélnek, Istent játszanak.
