Kétely
A hídon keresztül pillanatokon belül átért a túlsó partra. Mögötte fények, vibráló neonok, büszkén sorakozó lámpaoszlopok, előtte két mogorva háztömb, amelyek közt szűk utca nyílt. Arra indult el. Hamar egyértelművé vált, nem is utca az, csupán egy keskeny, folyosónak tűnő, elhagyatott járat. A nyirkos macskakövek vitték őt előre, lépnie sem kellett. Egy-egy emeleti ablakban, a testes sötétséggel szemben szinte semmire sem elegendő, erőtlen, sovány világosság derengett csupán, de ő még is tisztán látta a varjakat, melyek alig valamivel a vállai fölött repdestek. Legszívesebben megfordult volna, hogy elmeneküljön, de nem tudott. Úgy érezte, megkötözték. Egy kövér macska rohant át előtte, majd még egy. A következő már a bokáját súrolta. Mintha egy drótkefe ért volna a bőréhez. Azután minden átmenet nélkül egy barátságtalan tér egyik sarkán találta magát. Akármerre fordult, félig vagy teljesen összetört padokat látott, melyek körül hatalmas, oda nem illő kődarabok hevertek. Hirtelen feltámadt a szél és esni kezdett az eső. Távolabbról kutyaugatás hallatszott, amit mindjárt felváltott valami végtelenül félelmetes fémes nyikorgás. Ekkor látta meg a nőt, aki egy különös kerekesszékféle szerkezetet tolt maga előtt, amelyben egy élettelennek tűnő férfi ült. Egyenesen feléje tartott. Az arcát ijesztő maszk takarta. Egyik kezével folyamatosan a lelogó fejű utasa tarkóját piszkálta, mintha így akarta volna elérni, hogy amaz emelje fel a tekintetét. A férfi meg is tette ezt. A nő ebben a pillanatban kezdett el betegesen rekedt hangon ordibálni:
- Látod. vele vagyok, vigyázok rá! Nem hagytam magára! Ő már csak ilyen, és akkor mi van?
Az ismeretlen asszony elengedte a tolókocsit, karjaival hadonászni kezdett, s mindeközben a magatehetetlen férfi valamiféle kedves mosollyal az arcán a körös-körül reszkető pocsolyák egyikébe zuhant.
Judit a saját sikoltására ébredt. Úgy ugrott ki mindjárt az ágyból, akárha menekülne egy szörnyűséges tett helyszínéről. Haja csapzottan lógott az arcába. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, az alváshoz felvett pólója pedig nyirkos volt az izzadtságtól. Állt az ágya mellett és próbálta tudatosan visszarángatni magát az álmából a valóságba. Tisztában volt vele, hogy nem fog tudni azon nyomban újra elaludni, pedig az óra még csak hajnali fél hármat mutatott. Kiment a konyhába és készített egy teát.
Nagyjából három hónappal ezelőtt álmodott első ízben effélét, azóta, ha jól számolta, ma éjjel történt meg ötödször. Nem is annyira az rémisztette meg, amit látott, hanem az, hogy minden egyes alkalommal fel is riadt, és pontosan ilyen zaklatott állapotban. A szereplők is mindig ugyanazok voltak. Egy nő a maszkban, a mozgásképtelen férfi, és ő. Valamit tennie kell annak érdekében, hogy ne legyenek többé ilyen éjszakái, ebben teljességgel biztos volt. Miután visszafeküdt, még hosszasan töprengett a megoldáson mielőtt újra elaludt volna.
Már lassan több mint két éve történt, hogy akkor negyvenkilencévesen hosszas mérlegelés után úgy döntött, beregisztrálja magát az egyik népszerű társkereső oldalra. Majd’ egy évtizede élt már egyedül a válása óta, és bár nem érezte magányosnak magát, kezdte hiányát érezni egy olyan társnak, aki ott van mellette a szürke hétköznapokon ugyanúgy, mint az ünnepi alkalmakkor.
Néhány hét alatt teljesen kiismerte magát ebben a számára teljességgel új környezetben. Pontosan tudta, miként és miről ismerheti fel azokat a férfiakat, akiknek esze agában sincs társat találni, csupán egy-, vagy pár-éjszakás kalandok reményében járnak az oldalra. Az első hónapban kétszer is eljutott a személyes találkozásig, de mindkét alkalommal az utolsó korty üdítőital után már véget is ért az, ami valójában még el sem kezdődött.
Roland azon utolsó napok egyikén küldött neki első ízben üzenetet, mikor már éppen azt tervezte, hogy távozik az oldalról. Köszönhetően a férfinak, néhány levélváltás után Juditnak eme szándéka úgy illant el, mint a kámfor. A férfi hihetetlenül kedves volt, végtelenül intelligens és istenadta humorral volt megáldva. A vele való levelezés Judit számára élményszámba ment. Pont olyan megnevezhetetlen izgalommal írt Rolandnak, mint amilyen mosolyokkal teli türelmetlenséggel várta annak válaszait. A második héten megtörtént kettejük között a fénykép csere. Judit jóképűnek találta a férfit, olyannak, akit, így összességében el tudott képzelni maga mellett hosszabbtávon is.
Az első találkozót szombat délutánra beszélték meg. Azon a héten, szerdán kezdett el esni az eső és hihetetlen módon még a randevú napján is szemerkélt az eget takaró szürke felhőkből. Judit mialatt készülődött, többször is kipillantott az ablakon és a látvány végtelenül elszomorította. Bosszús lett, mert belegondolt, mennyire lesz majd más a haja addigra, amíg Rolandhoz ér, ahhoz képest, amilyenné nagy műgonddal a tükör előtt ügyeskedte. Miként lehet ennyire szerencsétlen az időjárást illetően? – füstölgött magában.
- Mielőtt bemennénk, mindenképpen szeretnék valamit mondani – hadarta mindjárt a köszönés után Roland a kávézó előtt, ahol egyik kezében egy esernyővel, másik kezében pedig egy nem túl nagy, de felettébb igényes rózsacsokorral állt Judittal szemben.
- Jaj, ne butáskodj, majd elmondod odabent, annyira nem lehet sürgős, hogy egy percet se tudj várni. Menjünk be, mert gyűlölöm ezt az átkozott esőt – vágta rá Judit, és egy finom mozdulattal a bejárat felé tessékelte a férfit.
- Legyen - válaszolta amaz és lenyomta a kilincset.
- Hallgatlak – nézett Judit fürkésző tekintettel a férfira, mikor már egymással szemben ültek az egyik sarokban, és túl voltak a rendelésen.
- A múlt héten, tehát már azután, mikor veled levelezni kezdtem, végére értem bizonyos orvosi vizsgálatoknak és a diagnózis szerint ALS betegségem van.
- Uramisten! – sápadt el Judit. – De hát az… Nem biztos, hogy mindent pontosan tudok, gyógyíthatatlan. Leépülés, talán öt év és… de hiszen még csak 52 éves vagy… ez most engem teljesen letaglózott.
- Lehet, szólnom kellett volna erről, mielőtt megbeszéltük ezt a találkozót, de nem tudtam megtenni. Egyrészt még magam is csak küszködök ennek a szörnyűséges ténynek a kezelésével, másrészt mindenképpen látni akartalak, mert rég nem éreztem senkit ennyire magamhoz közelinek.
Ezután percekig tartó kínos csend telepedett közéjük. Ültek lehajtott fejjel hol a semmibe bámulva, hol egymásra pillantva.
- Tudod, én is azért vagyok itt, mert itt akartam lenni. Találkozni veled hasonló érzések és okok végett, mint amiért te velem. Mert láttam annak az esélyét, hogy lehet közös jövőnk, de így, nem tudom, most nagyon rossz és nehéz. Sajnálom, hogy ez a szörnyűség történt veled, nem tehetsz róla, tudom, de arról igen, hogy most itt vagyunk. Talán, ha nem találkozunk, ha ezt nem így személyesen tudom meg, könnyebb lenne, vagy ha nem is, de mindenképpen más. Most teljesen össze vagyok zavarodva. Biztos, hogy időre van szükségem, hogy mindezt feldolgozzam, és utána valami értelmeset tudjak mondani.
- Teljesen megértelek – suttogta Roland, majd átnyúlva az asztalon megsimította Judit karját.
- Jaj, ezt most ne – vágta rá amaz és hátrébb húzódott.
- Ha gondolod, menjünk is, vagy menj, ahogy szeretnéd – mondta megadóan Roland.
De mégis maradtak, és egy jó óra hosszán keresztül beszélgettek Roland betegségén kívül minden másról. Judit jól érezte magát, összességében élvezte az együtt töltött időt avval együtt is, hogy az a szájában valahol hátul meghúzódó kesernyés mellékíz hol tolakódóan, hol visszafogottan, de minduntalan éreztette jelenlétét. Végül abban maradtak, hogy a döntés Judité. Ő pedig napokon belül megírja Rolandnak azt, milyen elképzelései vannak kettejüket illetően.
Ezt követően, mielőtt közölte volna Rolanddal, hogy mire jutott, Judit két napon keresztül nem csinált mást, csak osztott, szorzott. Érveket, majd ellenérveket sorakoztatott fel. Hol az igen, hol a nem mellett tette le a voksát, de amint úgy gondolta, hogy megszületett a döntés, máris kétségei támadtak, és kezdődött minden elölről. Végül is egy hosszabb levélben megírta Rolandnak, hogy bár mérhetetlenül sajnálja, de nem szeretné folytatni semmilyen formában a vele való kapcsolatot. Amint elküldte az írást, azzal a lendülettel törölte is magát a társkereső oldalról.
Ezek után sok mindent elolvasott az interneten az ALS betegséggel kapcsolatban. Az egyik cikk utalt a másikra, amaz pedig a következőre, így jutott el egy olyan oldalra, ahol egy asszony egy hozzászólásában elmesélte, hogy mekkora teher, micsoda minden erejét felemésztő kínlódás, és szinte megoldhatatlan feladat volt számára a néhai szeretett férjével végig csinálni az első perctől a legutolsóig ezt az aljas betegséget. Testet, lelket pusztító iszonyat az, amit át kell élnie az embernek, amikor látja a párja lassú megsemmisülését. Ezeket olvasva Judit valamelyest igazolva látta önmagát, de azért az idő múltával, ha olykor-olykor eszébe jutott Roland, mindig támadtak kételyei, kétségei a döntését és annak helyességét illetően.
A legutóbbi rémálmát követő reggelen, mihelyt végzett a kávéjával, neki állt Roland felkutatásának az interneten. Őt ugyan nem, de a fiát sikerült is megtalálnia. Levelet fogalmazott, majd a napokkal később érkezett válaszból megtudta, hogy Roland a két évvel ezelőtti „híres” négynapos esőzést követő héten a járdáról egy éppen közeledő busz alá zuhant és az életét vesztette. Egyetlen vigaszunk az volt – olvasta Judit Roland fiának a sorait -, hogy a szemtanúk állítása szerint mosollyal az arcán távozott el a földről.
Állt a sír előtt és potyogtak a könnyei. Vadas Roland, élt 52 évet – vágott a szemébe a felirat. Leguggolt és a rózsacsokrot a virágtartóba helyezte.
- Igyekeztem ugyanolyat hozni, mint akkor te nekem. Nem azért, mert úgy éreztem, tartozom, csak gondoltam, így bensőségesebb, evvel akartam kedveskedni, mert így van benne valami személyes, valami hozzánk köthető – mondta Judit alig hallhatóan, majd felállt és kezét a sírfeliratra helyezte. – Nagyon úgy néz ki, kedves Roland, hogy mi együtt nem voltunk megírva abban a nagy könyvben. Miután egymásba botlottunk, akartuk, te is én is, de ez kevés, efelől semmi kétségem nincs. Két kézzel ellenezte a sors, hogy még véletlenül se... Sajnálom, mert úgy hiszem, nem lett volna rossz. – Újra leguggolt és igazgatni kezdte a virágokat. – Eljöttem, mert úgy értelmeztem, hívtál. Igazad van, annyit megérdemlünk, hogy ne az az elköszönőlevél legyen az utolsó szóváltás közöttünk. Nyugodj békében kedves Roland, és kérlek, innentől fogva küldj nekem onnan fentről sokkalta szebb álmokat, mint eddig. Ígérem, nem feledlek el és lesz majd még, mikor eljövök hozzád.
Könnyeit törölgetve lassú léptekkel sétált a kijárat felé. Észre sem vette, hogy mindeközben beborult az ég, csupán arra lett figyelmes, hogy váratlanul szemerkélni kezdett az eső. Judit elmosolyodott, visszafordult a nyughely irányába és annyit suttogott: - köszönöm neked!