Elégia

Április van, és este,


néhány perce még szakadt,


s most hűvös fénnyel ragyog


a sok száz körúti kirakat.


Messze harangoznak. Várok,


fázósan bújnak eggyé a párok.


Ilyenkor még hűvösek az estek,


mellettem szelíd öreg vet keresztet.


 


Egy ódon bolt falán megáll egy óra,


halkan pattan a mutatója, -


egyet nyikkant: vége,


csak egy nyurga platán


árnya hajol a hold elébe.


Az égen tucatnyi fény ragyog,


s a felhők, mint véres húsdarabok,


búsan csüngnek a Tisza felett,


s bíbor vérük a habokra csepegett.


 


A szobrokon lomha szél borzol


fehérlő galambot,


messzibe búgnak a harangok,


a szobákban otthont lelt


az alkonyi oltalom,


s ahogy  mentem, -


rám rontott a kései forgalom.


Átmegyek a túlra, de még látom


ahogy fényt szürcsöl a sarki hentes kése,


megállít a tülkölő autók ölelése;


robajló disszonáns


városi ének,


lámpák millió pásztája,


mint lángoló szirének,


végig lobognak a téren,


házak nyúlnak a homályba


szürkén és kevélyen,


az ég glóriás fénye ellebeg


a Dóm fölött,


a sarkon egy csatorna


aranylón füstölög.


 


Este van, áprilisi este...


 


Mikor


minden megújul, -


az én szívem


vén lett.


Most múlt el az Isten halála,


a csendes bús Nagypéntek,


s hiába jöttek boldog ünnepek,


én, mint kolduló alázat,


szelíden görnyedek


a vágyódó sors alatt.


S a hosszú lábú szent öröm,


fölöttem elszaladt,


s én úgy maradtam,


mint az Aphaia-templom


vonagló katonája,


kit fáradt izmok,


vert csont és hús mozgat,


akarása ösztönné rándul,


ahogy felette a lélek


leroskad.


 


Már nem vágyom,


hogy tűzzé váljon


minden lángom,


s nem kérem számon


az Istent és az embert,


bár szánom,


nem kérdem,


kit melyik miért vert,


csak azt látom, hogy


egy világ csüng


a fekete keresztfa-halálon.


  


Koldusabb az a nyomor,


kinek mélyebb ráncot vés


elvágyó képébe


a kétkedés,


mint azé, ki pusztuló ábránddal 


vágyja az eget,


ki satnya filléreket


kéreget,


s kevesebbet


eszik s kap,


mint aki ölt, rabolt vagy csalt.


 


Álnok, ki jónak hiszi önmagát,


s minden út mellett


van egy másik útja,


ki magát bölcsnek hazudja,


mert ez mind vágyja a másnak


pénzét, álmát, lakát,


- a história a legiszonyúbb plakát


az emberről, ki az eleven húsból


kapar ki dicsőséget.


 


S mégis hinnünk kell az Istent,


és az embert, kiben a kétely és a hit


rögnyálú férge rág,


a rabolt képmás-önmagát,


a silány életekből összetákolt morált,


polgári erényt, s bohém örömöt,


Imát, verset és Adyt,


vagy Erkelt és a bach-i korált,


duhaj vágyást, dühödt indulatot,


legyen bármi, minden hatott,


a Mindenség belőlünk harapott


minden falatot,


minden jótett, minden hiba,


ezek nélkül lenne-e majd


madáchi tragédia?


 


A bűneinket megfestették


időtlennek társul,


szelíden bölcs okulásul


az évezredek rohanásán…


De ma ki kérdi meg,


hogy ez vagy az


ezer évvel ezelőttön


m’ért szenvedett,


m’ért halt éhen tíz gyermeke,


kiknek fontak köteleket,


vertek láncot és bilincset.


A kényszer ugyanaz,


csak a hazugság más,


ma milliók rágják a koncot,


s iszonyúbb az aratás.


A gyilkos ugyanaz, - ember, -


istentelen lény,


hamis máz,


világgá hízott tömeg,


örökéhű, s gonoszul lármás...


 


Április, békés áprilisi este,


halkan léptem az éjbe,


s messze zúgnak az utak,


a templomi óra este tizet mutat,


síneknek pengéi villognak keresztbe,


villamos dohogott, sikongtak a fékek,


a Tiszában az égi hajóhad elégett, -


s aranylón verdeső fények


közt érkezett az éjszaka.


Ki mondhatja meg,


hogy melyik,


 - a szív vagy az ész -


volt egymaga?


                        


2004